Képviselőházi napló, 1896. XII. kötet • 1898. január 18–február 14.

Ülésnapok - 1896-227

227. országos ülés 1898. január ííS-ftn, pénteken. 109 veszik, s ennélfogva őt a tisztességes kereset egyéb forrásaitól elzárják, ezek a nehéz gondok valósággal tarthatatlanokká és elviselhetetlenekké váltak. (Úgy van! jobbfelöl.) így zsugorodtak össze létérti küzdelmekben a régi vármegyék hatalmas alakjai, a híres alispánok és főszolgabírák, a kiknek én ma már kevés kivétellel csak három válfaját ismerem: az elsők ezek közül azok, a kik még kibírták valahogy, de a közszolgálatnak dobták oda áldozatul mindazt, a mit őseiktől örököltek, azután következtek azok, a kik az adósságok hullámaiban vergődve, valósággal tengődnek és végül a harmadik — a legkisebb válfaj,hálaistennek, — következnek azok, a kik már a regálebérlők és a községek elöljáróinak kezében vannak. íme, t. ház, ez a képe a helyzetnek, és ez a tisztikar őrködik az állampolgárok személyes vagyonbiztonsága felett, ennek hivatása elhárítani mindazon káros befolyásokat, a melyek életünket és egészségünket veszélyeztetik, ennek kell czéltudatos tevékenységét kifejteni a közvagyonosodás előmozdítására, neki kell az állami élet mozgásba hozatalára szolgáló anyagi eszközöket biztosítani, az igazságszolgáltatás és pénzügyi igazgatás akadálytalan menetét támogatni, a véderő anyagát előállítani, a,közlekedési eszközöket fejleszteni, a nemzeti közművelődést előmozdítani, a törvényhozás összes intézkedéseit végrehajtani, és legújabban a szocziális mozgalmakat is elfojtani, mikor ő maga is a legnagyobb szocziális bajban szenved. Valóban a klasszikus híres mondás jut eszembe: »Diffieile est satyram non seribere!« Mert ettől a tisztikartól követeli az állam, a törvényhozás, a kormány, követeljük mindnyájan, hogy a nemzeti lét nagy feladatait megoldásra juttassa, ettől a tisztikartól követeljük, hogy a közigazgatás ezerféle szálain átömleszsze a népesség rétegeibe azon eszméket és érzéseket, a melyek itt a parlamentben lüktetnek. (Úgy van! jobbfelől.) Követeljük a tiszta, jó közigazgatást, (Helyeslés balfelöl.) követeljük az állami czélok elérését és biztosítását, szóval követelünk mindent, de viszont nem adunk semmit, a mivel ezt a gondoktól elernyedt és anyagi függetlenséget teljesen elvesztett tisztikart a maga lábaira felsegíteni és felállítani törekednénk. (Igaz! Úgy van! jobbfelől.) Sőt követeléseinkben még tovább megyünk: követeljük azt is, hogy a közéletben és a társadalmi téren a tisztviselő vezérszerepet játszszék; és nem is térhet ki az elől, mert mint az egykori államalkotó, megvédő és fentartó nemesség hivatásának és feladatainak természet szerint való örököse, akarva nem akarva érvényesítenie kell vezérlő befolyását a közéletre. A ki ebben kételkedik, figyelje meg a közélet tanúságait s látni fogja, hogy akár közművelődési, akár egyesületi segélyezési vagy könyörületi, akár valamely közérdekű társadalmi mozgalom bevezetéséről van szó, vezetők gyanánt mindig ott találjuk a közigazgatási tisztviselőt. A nagyközönség érdekeltjet ágy nyitják az ajtót reájuk, mintha otthonukba mennének. És mindez azért van, mert az áldozatok meghozatala előtt az állásukkal járó természetes örökség erkölcse szerint el nem zárkóznak, s el sem zárkózhatnak. De ezen hazafiúi erények gyakorlása pénzbe kerül, s a hivatali tisztesség kérdésének tekintetik, s ha ezen áldozatokat értékük szerint készpénzre váltanák fel, azon szegény megyei tisztviselőnek vajmi kevés maradna, a mit a saját fizetéséből a maga személyére fordít. És szóljak-e a családról, t. ház ? Az osztozik a családfő nélkülözéseiben és leszorul az élet színpadán való szereplésről. Az a családfő, a kinek vagyona van, költi a hivatalos tisztesség fentartásáért, a kinek pedig nincs, rendszerint elbukik, vagy az adósságok veszedelmébe sülyed. Mármost kérdem én, t. képviselőház, hogy egy anyagi függetlenségét s önállóságát teljesen elveszített s a létérti küzdelemben elernyedt közigazgatási tisztviselőkartóí várható-e józan észszel azon nagyfontosságú állami és társadalmi feladatok megoldása, a melyek nemzeti létünk és állami koaszolidácziójának alapfeltételét képezik? Kérdem én, t. ház, hogy közéletünknek azon legfőbb baját, hogy a vármegyei szolgálatot hivatásszeiü egyének többé fel nem keresik s a meglevő tisztviselők is onnan menekülni igyekeznek, nem abban kell-e keresni, hogy az alkalmazottak eliátása s megélhetése biztosítva nincsen, sőt még kilátást sem nyerhetnek arra, hogy helyzetük előléptetésük folytán javulni fog. (Igaz! Úgy van! jobbfelöl.) Mert a bajnak egy másik főoka az előléptetés hiányában is rejlik. A közigazgatási tisztviselőnek előléptetési kizárólag csak egy vármegye területére szorítkozik, úgy, hogy elmondhatjuk minden tagjáról, hogy valósággal az élő fának a kidőltét kell megvárnia. Csoda-e, ha ily körülmények között a középosztály másfelé keres megélhetést, csoda-e, ha annak kötelékéből a hivatásszerű erők lassanként kimaradnak és apránként a közigazgatás oly kezekbe siklik át, a kiket a magyar állam jól felfogott érdekében onnan távol kellene tartani. Egy negyedszázadon keresztül a magyar állam minden intézménye megszilárdult, a közjövedelmekből jutott felesleg új intézmények berendezésére, s a meglevők megfelelő kibővítésére. Jutott pénz arra is, hogy egyes felekezetek egyházai az állam jövedelmeiből segélyeztessenek. A kormányzat összes szervezetének alkalmazottjai az igazságszolgáltatásnál, pénzügynél, a közlekedésnél valamennyien kellő ellátásban részesültek, még az állami díjnokok is jobb sorsba ju-