Képviselőházi napló, 1896. XII. kötet • 1898. január 18–február 14.

Ülésnapok - 1896-226

226. orsuágos ttles 1898. január 27-én, cs«tört»k5n. S7 az igazolásokat, és hogy a munka gyorsabban folyjék, a miniszterelnök úr engedélyez majd a jegyző mellé segéd-irnokot, ad majd egy szára­tisztet és ezzel el lesz intézve az egész honvédügy úgy, hogy nem keríí! többe 5000 forintnál. De a miniszterelnök megvált hivatalától; a polgár miniszterelnök elment, és következett az úri miniszterelnök, a ki már uriasabban csinálta a dolgot, egy apparátust csinált a miniszterelnök­ségben, a melyhez kellett egy osztálytanácsosi, vagy miniszteri tanácsosi és titkári állás, fogal­mazó, szóval egész apparátus, mert hát persze kenyeret kellett adni a barátoknak vagy atya­fiaknak. (Mozgás a jobboldalon.) És így ezen apparátusnak az állami számvevőszék egyik szám tisztének előadása szerint a fizetése nem kevesebb mint 13 ezer forintba kerül évente. (Zaj. Elnök csenget.) Van egy másik apparátusa is a t. miniszter­elnök úrnak: a honvédsegélyző bizottság, a mely privát adakozásból egybegyűlt tőkék kamatait osztja ki kisebb segélyekben azok között, a kik nyugdíjat nem kaphatnak; ez a bizottság előbb itt székelt a házban, most a Röck-Szilárd-utczá­ban székel. Annak is ad évenként 20—25 ezer forintot mert a tőke kamatja egymagában kevés az apparátus költségeire; itt is vannak különféle állások, van felügyelő, van alfelügyelő; (Derült­ség.) szóval egy nagy apparátus, olyan, hogy az ott alkalmazottak is kényelmesen megélhet­nek, az kerül 7000 forintba. Elfelejtette még a múltkori beszédében azt is elmondani a t. miniszterelnök úr, hogy 1896­ban körülbelül visszamaradt 70 ezer forint a nyugdíjazottak időközi elhalálozása folytán. A budai komitében benn van két honvéd, de ezek minden hónapban egyszer tartanak sablon szerű ülést, a melyen a titkár elmondja, hogy 50-et elutasítottunk, 100-nak adtunk nyugdíjat, de hogy sorban keresztül mennének és indokol­nák, hogy miért utasították vissza, az sohasem történik, hanem csak sablonszerűén történik minden. Az igen t. miniszterelnök úr a honvéd­központi bizottságra, hogy régen haragszik már, azt jól tudjuk. Mert az nem áll rendelkezésére a ministerelnök úrnak, hogy minden tekintetben meghajoljon előtte, hogy akaratának eleget tegyen. Ha fölterjesztéseket tesznek, igaz, szive sen fogadja a küldöttségeket a miniszterelnök úr mindig. ígér is nekik egyet-mást, de nem igen tartja meg, (Élénk derültség a szélső baloldalon.) és nem igen szokott válaszolni a felterjeszté sekre. Három éven át az országos honvédgyülés mindig felterjesztést intézett a miniszterelnök úrhoz az igazolási határidő meghosszabása miatt. E felterjesztésekben, melyeket mindig küldöttség vitt el, nemcsak tiltakozott az igazolási határidő KÉPTH. NAPLÓ. 1896—1901. XII. KÖTET. beállítása ellen, hanem előterjesztést tett az iránt, hogy azon nők, a kik 1867-ig bezárólag honvé­dekhez mentek nőül és özvegyek lettek, kapja­nak nyugdíjat. Erre sem válaszolt. Nem válaszolt arra sem, hogy azoknak a tiszteknek, a kik 1848-ban átjöttek a császári hadseregből és a honvédségnél úgy a gyalogságot, mint a lovas­ságot tanították s ezáltal elvesztették nyug­díjukra igényüket a császáriaknál, ezeknek a nyugdíja pótoltassék valamivel, és magasabb nyugdíjat kapjanak, mint a többiek. A harmadik kérés pedig az volt, hogy miután az alapszabá­lyokban meg volt határozva, hogy két forint adón felül, ha birtoka van valakinek, nyugdíjat ne kapjon, ezen két forintos adóalap három forintra emeltessék, a mennyiben az adóalap is 1867 óta változott. Erre sem tartotta a miniszter­elnök úr érdemesnek válaszolni. Minden tisztes­séges államhivatal pedig szokott válaszolni a megkeresésekre, de ezzel a tiszteséggel a minisz­terelnökségben nem találkozunk. (Tetszés a szélső baloldalon.) A t. miniszterelnök úr elismeri a honvéd­egyletek jogát, hogy nem bánja, igazoljanak, a kit akarnak, és a meddig tetszik, de azoknak igazolását nem fogadja el, és azokat tekintetbe nem veszi s azoknak nem fizet nyugdíjat. Ezt mon 'otta határozottan beszédében. Ez ismét annak a zsarnokságának a kifejezése, a melylyel a miniszterelnök úr a honvédek irányában visel­tetik; fentartja magának azt a jogot, hogy utó­lagosan érvényesen is igazoltathasson, de a honvéd-egyleteknek nem adja meg azt a jogot. Három évvel ezelőtt a miniszterelnök úr nem volt ilyen rettenetes erős, mint most, akkor igen szelid ember volt; mikor engem behívott a miniszterelnöki szobába, mikor kértem, hogy 100.000 forinttal emeltessék a segélyezési alap, és aztmondotta: »Tefogsz felszólalni?« »En, igen!« »Menuyit akarsz?« »400.000 forintot!* Eddig ugyanis 300.000 forint volt. »No, én megadom, de aztán ne bántsatok engem.« Akkor még tartott a honvédektől. (Derültség. Mozgás jobb felől.) A miniszterelnök úr a legutolsó időben kiadott megint egy törvénytelen rendeletet, al­ispánok és polgármesterek útján követelte be a honvéd-egyletek törzskönyveit és igazolási iro­mányait. (Halljuk! Halljuk!) Kérdem a t. minisz­terelnök urat, hol kapta a jogalapot arra, hogy autonóm testületnek irományait, levéltárát el­koboztassa ? Ne keresse ott a bűnbakot, én vagyok az, ne riasztgasson senkit; én indítványoztam a központi bizottságban, — ott volt t. elnökünk Podmaniczky Frigyes báró is, — hogy tilta­kozzunk a t. miniszterelnök úr ezen merénylete ellen s egyhangúlag elfogadta a bizottság azt, valamint az én indítványomra történt, hogy az egyleteket figyelmeztessük, hogy ne adják át 13

Next

/
Oldalképek
Tartalom