Képviselőházi napló, 1896. XII. kötet • 1898. január 18–február 14.

Ülésnapok - 1896-226

226. orsuágos ttles 1898. január 27-én, cs«tört»k5n. S7 az igazolásokat, és hogy a munka gyorsabban folyjék, a miniszterelnök úr engedélyez majd a jegyző mellé segéd-irnokot, ad majd egy száratisztet és ezzel el lesz intézve az egész honvédügy úgy, hogy nem keríí! többe 5000 forintnál. De a miniszterelnök megvált hivatalától; a polgár miniszterelnök elment, és következett az úri miniszterelnök, a ki már uriasabban csinálta a dolgot, egy apparátust csinált a miniszterelnökségben, a melyhez kellett egy osztálytanácsosi, vagy miniszteri tanácsosi és titkári állás, fogalmazó, szóval egész apparátus, mert hát persze kenyeret kellett adni a barátoknak vagy atyafiaknak. (Mozgás a jobboldalon.) És így ezen apparátusnak az állami számvevőszék egyik szám tisztének előadása szerint a fizetése nem kevesebb mint 13 ezer forintba kerül évente. (Zaj. Elnök csenget.) Van egy másik apparátusa is a t. miniszterelnök úrnak: a honvédsegélyző bizottság, a mely privát adakozásból egybegyűlt tőkék kamatait osztja ki kisebb segélyekben azok között, a kik nyugdíjat nem kaphatnak; ez a bizottság előbb itt székelt a házban, most a Röck-Szilárd-utczában székel. Annak is ad évenként 20—25 ezer forintot mert a tőke kamatja egymagában kevés az apparátus költségeire; itt is vannak különféle állások, van felügyelő, van alfelügyelő; (Derültség.) szóval egy nagy apparátus, olyan, hogy az ott alkalmazottak is kényelmesen megélhetnek, az kerül 7000 forintba. Elfelejtette még a múltkori beszédében azt is elmondani a t. miniszterelnök úr, hogy 1896ban körülbelül visszamaradt 70 ezer forint a nyugdíjazottak időközi elhalálozása folytán. A budai komitében benn van két honvéd, de ezek minden hónapban egyszer tartanak sablon szerű ülést, a melyen a titkár elmondja, hogy 50-et elutasítottunk, 100-nak adtunk nyugdíjat, de hogy sorban keresztül mennének és indokolnák, hogy miért utasították vissza, az sohasem történik, hanem csak sablonszerűén történik minden. Az igen t. miniszterelnök úr a honvédközponti bizottságra, hogy régen haragszik már, azt jól tudjuk. Mert az nem áll rendelkezésére a ministerelnök úrnak, hogy minden tekintetben meghajoljon előtte, hogy akaratának eleget tegyen. Ha fölterjesztéseket tesznek, igaz, szive sen fogadja a küldöttségeket a miniszterelnök úr mindig. ígér is nekik egyet-mást, de nem igen tartja meg, (Élénk derültség a szélső baloldalon.) és nem igen szokott válaszolni a felterjeszté sekre. Három éven át az országos honvédgyülés mindig felterjesztést intézett a miniszterelnök úrhoz az igazolási határidő meghosszabása miatt. E felterjesztésekben, melyeket mindig küldöttség vitt el, nemcsak tiltakozott az igazolási határidő KÉPTH. NAPLÓ. 1896—1901. XII. KÖTET. beállítása ellen, hanem előterjesztést tett az iránt, hogy azon nők, a kik 1867-ig bezárólag honvédekhez mentek nőül és özvegyek lettek, kapjanak nyugdíjat. Erre sem válaszolt. Nem válaszolt arra sem, hogy azoknak a tiszteknek, a kik 1848-ban átjöttek a császári hadseregből és a honvédségnél úgy a gyalogságot, mint a lovasságot tanították s ezáltal elvesztették nyugdíjukra igényüket a császáriaknál, ezeknek a nyugdíja pótoltassék valamivel, és magasabb nyugdíjat kapjanak, mint a többiek. A harmadik kérés pedig az volt, hogy miután az alapszabályokban meg volt határozva, hogy két forint adón felül, ha birtoka van valakinek, nyugdíjat ne kapjon, ezen két forintos adóalap három forintra emeltessék, a mennyiben az adóalap is 1867 óta változott. Erre sem tartotta a miniszterelnök úr érdemesnek válaszolni. Minden tisztességes államhivatal pedig szokott válaszolni a megkeresésekre, de ezzel a tiszteséggel a miniszterelnökségben nem találkozunk. (Tetszés a szélső baloldalon.) A t. miniszterelnök úr elismeri a honvédegyletek jogát, hogy nem bánja, igazoljanak, a kit akarnak, és a meddig tetszik, de azoknak igazolását nem fogadja el, és azokat tekintetbe nem veszi s azoknak nem fizet nyugdíjat. Ezt mon 'otta határozottan beszédében. Ez ismét annak a zsarnokságának a kifejezése, a melylyel a miniszterelnök úr a honvédek irányában viseltetik; fentartja magának azt a jogot, hogy utólagosan érvényesen is igazoltathasson, de a honvéd-egyleteknek nem adja meg azt a jogot. Három évvel ezelőtt a miniszterelnök úr nem volt ilyen rettenetes erős, mint most, akkor igen szelid ember volt; mikor engem behívott a miniszterelnöki szobába, mikor kértem, hogy 100.000 forinttal emeltessék a segélyezési alap, és aztmondotta: »Tefogsz felszólalni?« »En, igen!« »Menuyit akarsz?« »400.000 forintot!* Eddig ugyanis 300.000 forint volt. »No, én megadom, de aztán ne bántsatok engem.« Akkor még tartott a honvédektől. (Derültség. Mozgás jobb felől.) A miniszterelnök úr a legutolsó időben kiadott megint egy törvénytelen rendeletet, alispánok és polgármesterek útján követelte be a honvéd-egyletek törzskönyveit és igazolási irományait. (Halljuk! Halljuk!) Kérdem a t. miniszterelnök urat, hol kapta a jogalapot arra, hogy autonóm testületnek irományait, levéltárát elkoboztassa ? Ne keresse ott a bűnbakot, én vagyok az, ne riasztgasson senkit; én indítványoztam a központi bizottságban, — ott volt t. elnökünk Podmaniczky Frigyes báró is, — hogy tiltakozzunk a t. miniszterelnök úr ezen merénylete ellen s egyhangúlag elfogadta a bizottság azt, valamint az én indítványomra történt, hogy az egyleteket figyelmeztessük, hogy ne adják át 13