Képviselőházi napló, 1896. X. kötet • 1897. szeptember 27–deczember 15.

Ülésnapok - 1896-166

166. országos ülés 1897. október 4>én, hétfőn. 15 össze kíván forrni a nemzetnek összes érdekeivel, a nemzetnek minden törekvésével, a melyet számára a történelmi igazságok kijelöltek. És ebben a hitben, t. képviselőház, mi is örömmel veszszük azt, hogy alkalom kínálkozik arra, hogy az egész nemzet pártkülönbség nélkül, ágy a törvényhozás termében, mint az országban is egygyé legyen abban az érzelemben, hogy koronás királyához hálával és bizalommal tekinthessen fel. (Élénk helyeslés.) Nyegre László jegyző: Molnár János! Molnár János: T. képviselőház! Habár az imént felszólalt t. képviselő urak learatták is előttem a szántóföldet, úgy hogy nekem csak a tarló maradt; mindazonáltal nyugodtan indulok nyomukba, mert olyan bő az aratás a mai tárgy mezején, hogy bizonyára akad még akárhány kalász, a mely az ő sarlójukat elkerülte, és a melyet mind összegyűjteni sem ők, sem én képesek nem leszünk. Köztudomású dolog, t. képviselőház, hogy ő Felsége, koronás királyunk és urunk, megemlékezvén arról, hogy márványba kell vésni, vagy érczbe önteni az érdemet, — mert feledni és feledtetni közös sorsa nemünknek, — több jelesünk emlékét felfrissítendő, megőrzendő, megörökítendő, azok számára szobrokat emeltetni rendelt ragyogó fővárosunk terein. Az is ismert dolog, hogy a magyar országgyűlés ő Felségének ezen tenyéré egy felirattal kíván válaszolni és csak az a kérdés még, hogy vájjon mi, tudniillik, csekélységem és tisztelt elvtársaim: a néppárt, szintén hozzájárulunk-e a felirati javaslathoz? Nekem jutott, t. ház, az a szerencse, hogy kijelenthessem, hogy mi eltelve a legmélyebb tisztelettel, kegyelettel és hódolattal ő Felsége legmagasabb személye iránt, a legnagyobb örömmel és készséggel járulunk eme felirati javaslathoz, és pedig a következő indokokból. (Halljuk!) Midőn ő Felsége ama szobrok felállítására legkegyelmesebb parancsát kiadta, másoknak kívánt szobrokat emelni, és ime, eme fejedelmi tényével legelső sorban is, még mielőtt amazok elkészülhettek volna, saját magának emelt emlékoszlopot a népek millióinak kebelében, még pedig olyat, melyet sem az idő vasfoga megemészteni, sem a késő századok köde megszürkíteni nem fog. (Éljenzés a baloldalon.) Midőn tehát ő Felségének ezen öntudatlanul és akaratlanul bár, de önalkotta emlékoszlopát az egész nemzet állja körűi, lehetetlen, hogy a néppárt is le ne tegye e piedesztálra koszorúját, az o hálája örökzöld amaranthjaiból füzöttet, elfogadván a felirati javaslatot. Továbbá: egy lengyel költő az ő hazáját egy letbargikus álomban szendergő anyához hasonlította, a kit fiai és orvosok állanak körűi, tanakodva, hogy miként hozzák őt életre. Az egyik ezt, a másik azt javasolja. De egyszerre a legidősebb fiú odaborúl az ő anyjára és a csontvelőkig ható fájdalom hangján felkiált: Ah, édes anyám! Es e szavakra az anya eszmélni kezd, felül ágyában és mosolyogva hordja körül tekintetét gyermekein. Volt idő, t. ház, még pedig nem is olyan nagyon rég, midőn a mi édes anyánk, a mi édes hazánk is olyan álomban szendergett, sőt már-már azt hivők, hogy el is szenderült örökre. De ime, legelső gyermeke — mert hiszen a legelső magyar ember a király — odaborált szeretettel föléje, fölkarolta, új életre támasztotta és most h? ugyanazzal a szeretettel tárja ki föléje karjait, legfelsőbb kéziratában »fővárosomnak« nevezvén Magyarország szívét, Budapestet, és megnyeri általa azt, a mit sokszor nagy és hatalmas fejedelmek sem csellel, sem fortélylyal, sem erővel elérni nem tudtak, megnyerte tudniillik az egész országnak, az összes népeknek rajongó szeretetét, dobogó szivét, úgy hogy a nemzet és király, e két sziv összeforr, s a nép büszkén énekli költője szavait ily alakban: A legelső magyar ember e király. És mivel a szeretet köteléke olyan, mint a húr, melynek ha egyik végét érintjük, hangot ad a másik is, még pedig amazzal teljesen egyenlőt, épen azért, midőn felhangzik a szeretet szava odafenn, felhangzik a lelkesedésnek, az örömnek, a ragaszkodásnak riadó szava az egész országban, népek millióinak kebelén is odalenn; s ezen általános örömből a néppárt is ki akarja venni részét, elfogadván a felirati javaslatot. De habár márványba véssük is jeleseink neveit; habár érczbe öntjük is nemeseink alakjait, egészen hidegen Nagynának ezek bennünket, ha nem arra emlékeztetnének, a minek ők csak hordnokai, kifejezői, megtestesítői valának ; ha csak arra nem emlékeztetnének, a mi nem fél az idők mohától, hanem a koporsóból kitör és eget kér, tudniillik azon nagy eszmékre, melyek ama jelesek keblét hevítek, és melyeknek egész életüket áldozák. (Úgy van! balról.) Bizonynyal '6 Felsége is azon mély vallásosságnak, mely vérének bíborával pecsételi meg konfesszióját; ama lángoló hazaszeretetnek, melynek tüzét sem a vész vihara ki nem oltja, sem a visszavonás, vagy a rút hálátlanság dermesztő hidege meg nem fagyasztja; azon hős önfeláldozásnak, mely a magyar Leonidást szülte; azon hadvezéri lángelméknek, melyek a túlnyomó, de nyers erőn is diadalmaskodnak; továbbá a tudományoknak és szépművészeteknek — szóval nem annyira egyéneknek, mint inkább azon eszméknek és erényeknek — kivánt ő Felsége szobro-