Képviselőházi napló, 1896. IX. kötet • 1897. julius 26–augusztus 19.
Ülésnapok - 1896-147
22 147. országos ülés 1897. Julius 26-án, hétfőn. lobogtat, kötelességemnek tartom eskümhöz biven most is, midőn a negyvennyolezas vívmányok egyik fő sarkalatos része, tudniillik a sajtószabadság támad tátik meg az igazságügyminiszter ár által beterjesztett törvényjavaslat 16. §-ában, másrészről pedig a t. miniszterelnök úr által beadott indítvány a szólásszabadságot akarja korlátozui, mert ez csak előzménye annak a hirdetett klottírnek, a melyet a kormánypárti újságok már hetek óta kürtölnek, mint megfenyítő eszközt az ellenzék meghátráltatására, — mondom — ily körülmények között kötelességemnek tartom ez ellen felszólalni. (Elénk helyeslés a szélső baloldalon.) Legyenek meggyőződve úgy a t. kormány, mint a t. túloldal, hogy czélt nem fognak érni. (Úgy van! a bal- és szélső baloldalon.) Síinket sem meg nem fenyítenek, sem meg nem aláznak. Mi küzdeni fogunk csekély tehetségünk szerint a szó fegyverével. Sajnos, hogy nem más fegyverrel kell küzdenünk, (Tetszés a szélső baloldalon.) hanem a szólás fegyverével kell ideállnunk, azzal a gyenge fegyverrel, a melynek a keze azért erős, mert az a kéz a tiszta, önzetlen hazaszeretet. (Éljenzés a hal- és szélső baloldalon.) És ez a kéz, ez a hazaszeretet mindig szemben fog állani, akár az osztrákkal, akár a magyar-osztrák túloldallal, valahányszor olyan törvényjavaslat fog kerülni a ház asztalára, a melylyel a 48-iki vívmányok megsértetni vagy leromboltatni szándékoltatnak. (Úgy van! a szélső baloldalon.) Kérdem már most a t. túloldalt és a t. kormányt: érdemes volt-e 1849-ben a nemzet virágának, a nemzet ifjúságának vérét ontani, ezereknek elhullni a csatamezőn, hogy megvédjék a haza függetlenségét, önállóságát és a 48-iki törvényben lefektetett vívmányokat, a hova tartozik a szólás- és sajtószabadság? Érdemes volt-e a nemzet legjelesebbjeinek a bitófán szenvedni vértanú-halált? (Igaz! Úgy van! a szélső baloldalon.) Érdemes volt-e a hazafiak nagy részének Ölmützben, Josefstadtban, Aradon és más börtönök falai közt elsenyvedni? Érdemes volt-e az életben maradiaknak itt kíizdeniök a hazában, hogy jutalmul kapjanak a nyakukba koldus tarisznyát? Érdemes volt-e, a hogy azt most látjuk, hogy az utódok, mint valami potyajószágot, a nemzet jogait és szabadságát egyenként elharácsolják? (Úgy van! Úgy van! a szélső baloldalon.) Minden igazán, önzetlenül hazáját szerető hazafinak összeszorul a szive, ha látja, hogy hová jutott a nemzet. Ha összehasonlítom a 48-as időket a mostanival és a ki átéltem 1848-tól azon korszakot, a mikor a magyar nemzet nem volt szabad, hanem a hazafiakat, akasztófára vagy börtönbe hurczolták, még akkor is nagyobb volt az a nemzet, mint ma, mert szabadságát, alkotmányát megvédeni vagyonával, életével kész volt. Most pedig hol vagyuuk? Azokat a bástyákat egyenként romboljuk le. Nézzük csak 1861-ben mi volt a nemzet. Ismerjük Deák Ferencznek feliratát, a melyben kimondta, hogy az 1848-as alkotásokból nem engedünk egy hajszálnyit sem, mert a mit erőszakkal elvesz a hatalom, azt könnyebb visszaszerezni, mint a mit önkényt feladunk; és már 1867-ben jónak látta megadni azt, a mit tőle követeltek. A 48-iki vívmányok legsarkalatosabb részét odaajándékozták azon házasság révén, a melyet kötöttünk Ausztriával, abban a reményben ajándékozták oda a magyar vezérférfiak, hogy az osztrákok látva a nagylelkűséget, viszont nagylelkűséggel fogják viszonozni. És ime mi lett a következmény? Az, hogy az 1867-iki lejtőre lépve, a jogfolytonosság teréről az opportunizmus terére lépve megyünk lefelé. Deák Ferencz ugyan azt hitte, hogy azon a réven ki lehet építeni a független Magyarországot, de mi azt tapasztaljuk, hogy azon az alapon Magyarország Ausztria provincziájává sülyed. (Úgy van! Úgy van! a szélső baloldalon.) Valóban szerencsés ez az Ausztria, nem kell neki túl a tengeren menni, hódítani földet, hogy provincziája legyen, itt van szomszédjában Magyarország, ez beadta neki derekát úgy, hogy nem is szükséges neki ide katonát hozni, a maga katonáival nyűgözi le a nemzetet, mely odaadja utolsó harapását Ausztriának, mert mindig oly kormányai vannak egymásután, melyek előbbre tartják Ausztria érdekét, mint saját hazájuk érdekét. (Igaz! Úgy van! a szélső baloldalon.) Igazolják ezt a legközelebbi állapotok, a melyek a quótakérdésben most megindultak. Hisz ez a mostani állapot mind a quóta dolgával van összeköttetésben; (Igaz! Úgy van! a szélső báloldalon.) az a fenyegetés is mind arra vonatkozik. Hiszen az ellenzék, legyen meggyőződve a t. kormány és az a többség, hogy a mint az egyházpolitikai kérdések tárgyalásánál, ha szabadelvű, ha e hazára nézve jótékony eredményre, vezető törvényjavaslatokat fog előterjeszteni, az ellenzék sohasem fogja megtagadni a támogatást. Tessék a kormánynak fel nem emelni a quótát, tessék a vám- és kereskedelmi szerződést úgy megkötni, hogy az Magyarország előnyére legyen, én jót állok érte, hogy két napi tárgyalás sem lesz, nem lesz szükség sok beszédre, sőt nem lesz szükség a klottírre, meg fogja szavazni az ellenzék a törvényjavaslatot. Hanem, t. ház, tudjuk jól, hogy a miniszterelnök úr már Bécsben megígérte, hogy a quótát emelni fogja. Haszontalan a quóta-bizottságnak az ő nyilatkozata, az mind nem fog segíteni semmit, mert a miniszterelnök úr be fogja váltani szavát. Hasztalanul hivatkozunk a közvéleményre,
