Képviselőházi napló, 1896. VII. kötet • 1897. junius 14–julius 3.
Ülésnapok - 1896-117
82 117. országos Blés 1&97. június 18-án, pénteken. melyek a most tárgyalt javaslat ellen a házban elhangzottak s azon emelkedett szellemű, magasröptű beszédek után, melyek a sajtószabadságot védelmezték, nem cselekszem helytelenül, ha nem törekszem nagyobb lelki emoczió előidézésére, hanem egyszerűen néhány körülményt felemlítve, szavazatomat fogom megindokolni. (Halljuk! Halljuk i) Mielőtt erre áttérnék, szabad legyen a t. igazságügyminiszter úrnak egy, a hírlapok közlése szerint nemrég ejtett mondását fejtegetésem tárgyává tenni. (Halljuk ! Halljuk!) Az igazságügyminiszter úr állítólag, midőn azon eszme pendíttetett meg előtte, hogy talán jó lenne a javaslatot visszavonni, vagy módosítani, a hírlapok közlése szerint azt a nyilatkozatot tette, hogy inkább a fejét Nagyja levágni. Hát ez mindenesetre sajnálatos körülmény lenne, csakhogy mi itt ezen oldalon vagyunk körülbelül százan, a kik szintén el vagyunk határozva inkább a fejünket levágatni, (Ügy van! Úgy van! a szélső báloldalon.) mintsem hogy ezen javaslat 16. §-át keresztülhajtani megengedjük. És ha a mi száz fejünket a mérlegbe vetjük, akkor nagyon valószínű, hogy a miniszter úr egyetlen fejét a levegőbe emeljük. De minthogy már fejről van szó, legyen szabad egy, Deák Ferenczről maradt adomát itt a t. ház előtt elmondanom. (Halljuk! Halljuk!) Deák Ferencz állítólag egy alkalommal, a mikor valaki azt a megjegyzést koezkáztatta, hogy »nekünk körülbelül egyforma fejünk van«, azt felelte rá: (Felkiáltások a jobboldalon: Régi viccz ! Felkiáltások a szélső baloldalon : De igaz !) »Körűl igen, de belül nem!« Még nem nagyon hosszá idő előtt, t. ház, ült az igazságügyminiseteri székben egy férfiú, a kinek a feje körűi is, belül is hasonló volt a Deák Ferenczéhez. Eléggé szóvá lett téve itt a házban, hogy a miniszter úr milyen szívóssággal — sokan csökönyösségnek, makranczoskodásnak is elkeresztelték már — ragaszkodik eredeti javaslatához. Én csak a szívósság kifejezést használom vele szemben és nagy csodálkozásomat vagyok kénytelen kifejezni, mert hát a makacsságot, a szívósságot a közhit s a közvélemény rendesen a vastag nyakhoz szokta fűzni, az igazságügyminiszter úr pedig velem együtt egyáltalán nem valami vastag nyakú kálvinista, hanem vékony nyakú pápista. A lapokban (Halljuk! Halljuk!) eléggé szellőztetve lett, és hogy reánk némileg nyomást gyakoroljanak, elmondták azokban a különösen a szabadelvű párthoz szító lapokban, hogy —hogy az általuk használt kifejezéssel ne éljek — lemásoljuk a német obstrukcziót. Hát, t. ház, ha valamivel, úgy ezzel csakugyan nyomást lehetne ránk gyakorolni, mert főtörekvésünk, hogy az osztrákokkal soha egy nivón ne álljunk. De, t. ház, feltéve, hogy obstrukczió folyik itt most, — pedig általános meggyőződés, hogy itt egy magas szinvonalon álló vita folyik, — még akkor se hasonlítanánk az osztrákokhoz, mert ők folytonos szavazással húzták az időt, mi pedig még hál* Istennek beszéddel és szuszszal birjuk! (Úgy van ! Ugy van ! a baloldalon.) Holló Lajos t. képviselőtársam imént emelkedett hangú beszédben szép hasonlattal emelte ki a sajtószabadság előnyeit, mikor azt a fényes, ragyogó naphoz hasonlította. Magam is oly intézménynek tartom a sajtót, mely, habár emberi lévén, hibákkal bir, mégis minden körülmények között a legnagyobb óvatossággal kezelendő. Hogy a sajtónak hibái vannak, arra magam is fogok egy esetet felhozni, nem azért, hogy a miniszter úrnak álláspontját támogassam vele, hanem azért, hogy az abban érintett tisztességes férfiúnak becsületét, a mennyire tőlem telhetik, rehabilitáljam, és hogy daczára ennek az esetnek, levonjam a miniszter úr javaslatára nézve kedvezőtlen következtetést, (Halljuk! Halljuk ! a szélső baloldalon ) A czikk, melyet itt felemlíteni óhajtok, a » Magyarország < czímű politikai napilapban jelent meg a törvényszéki csarnokban, s a nélkül, hogy obstruálni akarnék, mégis annak egy részét kénytelen leszek a t. ház előtt felolvasni. Mielőtt az olvasáshoz kezdenék, legyen szabad azt a kijelentést tennem, hogy egyáltalában nem szándékozom az illető hírlapírónak jóhiszeműségét kétségbevonni, hanem valószínű, hogy téves informáczió szolgált alapúi arra, hogy ezt a közleményt közrebocsátotta. A czikknek a czíme a következő: »A csábító« (Felkiáltások a szélső baloldalon: Jól kezdődik!) és hangzik a következőképen (olvassa): »Miut fiatal gyakorló orvos került Szegzárdra dr. Tanárky Árpád. A főváros zajos életéhez szokott orvos nehezen tudta megszokni a kis város egyhangú csendjét. A csinos fiatal orvos csakhamar megismerkedett egy ottani kereskedőnek, Wallenstein Árminnak szép barna leányával, Rózával. Az ismeretséget eleintén csak időtöltés gyanánt vette az orvos. Később azonban viszonynyá erősbödött a fiatalok ismeretsége. A doktor házassági Ígéreteit a leány készpénzül vette s hitt a csábító szavainak. A viszonynak csakhamar árulója lett egy kis.mosolygó arczú baba. Az orvos látva a fatális helyzetet, egyszerűen hátat fordított az elcsábított leánynak és gyermekének.« Nem akarom tovább olvasni. Denique, a végeredmény az, hogy daczára, hogy az illető orvos azzal a másik személylyel, a ki itt említve van, bírói úton kiegyezett, ez később mégis
