Képviselőházi napló, 1896. VII. kötet • 1897. junius 14–julius 3.
Ülésnapok - 1896-116
116. országos ülés 1897. június 16-&n, szerdán. 6 5 nem tartom utánzandónal-, mert én ezt helytelennek tartom. Én rámutattam arra, s ha az urak nevetnek rajta, az kinek-kinek az ízlésétől függ, én azzal nem vitatkozom, mert nevettek már sok oly dolgon is — megmutatta a történelem — a melyek csakis az illetőknek lelki rosszaságát és hazafiatlanságát mutatta. (Helyeslés és éljenzés a szélső baloldalon.) Engem maga az a tény, hogy nevetnek, egy cseppet sem zavar abban, hogy meggyőződésemnek őszinte kifejezést adjak és azt hiszem, hogy semmiféle ilyen imparlamentáris kifejezést és gorombaságot tőlem nem méltóztatnak hallani. (Úgy van! a szélső baloldalon) Annyival inkább nem akartam azt kiemelni, mert nem hiszem, hogy azok koré akarna sorakozni a t. honvédelmi miniszter úr, a kiknél az egész história bebizonyítja, hogy a ki olyan nagyon beszél arról, hogy másban kereste a prókátori csalafintaságot, rendesen akkor szólott így, a mikor érezte, hogy mindenféle kibúvókkal kell az igazságot elpalástolni. (Úgy van! a szélső baloldalon.) Ha lehet csalafintaságról szó, lehet-e annál nagyobb csalafintaság, mint mikor valakinek az az életelve, hogy theoriában mindent konezedálok, a gyakorlatban semmit; lehet-e nagyobb csalafintaság, mint azt mondani, elismerem Magyarország önállóságát, de gyakorlat ban kijátszom és megkerülöm; lehet-e nagyobb csalafintaság, mint azt mondani, hogy mi ott magyar ifjakat nevelünk, pedig a magyar ifjakba oly szellemet oltunk bele, a mely aztán meghoz még egyet, t. honvédelmi miniszter úr. (Halljuk! Halljuk!) Méltóztatott tiltakozni az ellen, hogy itt a közös hadseregre nézve valaki nem egészen megfelelő kifejezést használt, de egy dolog ellen eddig még nem méltóztatott tiltakozni S megvallom, nagyon csodálkozom rajta. A mai javaslat általános tárgyalásánál azt mondotta az én t. barátom Thaly Kálmán, hogy nagyon sajnálja, hogy most nem a honvédelmi miniszter, hanem az osztrák táborszernagy szól a miniszterből. Ha a t. miniszter úr úgy tartja, hogy a közös hadsereg a magyar királynak époly hadserege, mint az osztrák császárnak: akkor miért nem tiltakozik az ellen, hogy osztrák táborszernagy, hanem cs. és kir. táborszernagy? Ez ellen nem méltóztatott tiltakozni, hanem elfogadta az osztrák táborszernagyi czímet, már pedig ha másnak nem, egyedül neki lett volna ilyen inkorrekt kifejezés ellen tiltakozni kötelessége. (Úgy van! a szélső baloldalon.) Áttérve arra, hogy miért akarok módosítást benyújtani, meglehet, hogy tévedek, de kötelességem felhozni, hogy bővebben megvilágítsam a kérdést. Itt van a Ludovika Akadémiának tett alapítvány kérdése. Egy kissé már czélzott arra a t: miniszter úr, midőn azt mondta, hogy mi itt nem akarunk a czélon változtatni, mert hat évi kurzusra rendelték az alapítványokat és arra is fordítják. Ha tehát mi azt a kurzust megosztjuk, de a hat év mégis kikerül, akkor az alapítvány czélja nincs megváltoztatva. Én azt tartom, hogy talán mégis csak jó lesz megfontolni azt, hogy micsoda nagy és nehéz elvi kérdésbe fogunk itten bele. Meglehet, hogy a czélszerűségi okok megkívánták, hogy valami könnyítés történjék; de mi van itt mondva? Az, hogy az illető alapítványok czéljának, rendelkezéseinek figyelembevételével és az alapítók vagy jogutódaik meghallgatása mellett, a honvédelmi miniszter eszközli az alapítványoknak megosztását, a melyről itt szó van. Az én felfogásom szerint az alapítvány olyan önálló jogalany, a melyre vonatkozólag önmagában rejlik a jogoknak alanya és kötelessége; a melyben meg van határozva már az alapítás alkalmával nemcsak a czél, hanem minden feltétel, minden olyan rendelkezés, a mely annak a czélnak megvalósítására szükséges. Mindenkor elsőrangú — sőt ez sok helyen még a chartákban is benne van — alkotmányos alapelvnek tartották azt, hogy az alapítványokat czéljoktól elvonni és az alapítványokat megváltoztatni sem törvényhozásnak, sem másnak épúgy nem lehet, mint a hogy nem lehet egyszerűen törvénynyel valakinek a tulajdonjogát konfiskálni. Azt méltóztassék venni, hogy ha ma kimondjuk előre, hogy például a törvény megengedi, hogy a miniszter úr az alapítókkal megegyezhetik, hogy ennyi forint ide jusson, ennyi oda kerüljön, akkor ez idővel jogi preczedens lehet, mert ez annyit jelentene, hogy az alapítónak, vagy jogutódainak hozzájárulása képes megváltoztatni egy alapítványt. Hogy ha ezt a princzipiumot kimondjuk, meglehet, hogy ma igen helyesen fogja alkalmazni a t. miniszter úr erre vagy arra az akadémiára; de azután később ez a preczedens megalkottatván, ne legyen ennek az a következménye, hogy azt mondhassák, hogy az alapító vagy jogutódai beleegyezésével egy alapítványt meg is lehet szüntetni és fel is lehet osztani. Van erre elég preczedens. Megpróbálták már sokféle alapítványnál az illetők, a kik nagyon sajnálták, hogy fel kell erre vagy arra a czélra használni az alapítványt, azt mondták, hogy itt vagyunk mi valamennyien érdekeltek, mi nem akarunk tovább e czélra fizetni, oszszuk fel magunk között az alapítványt. Ezt a preczedenst megalkotni bármilyeu czélra ez alkalommal veszedelmes volna, mert mindig azt tartom, hogy ne tévesztessük meg magunkat a czél által. Ha azt nézzük kizárólag, hogy a czél szentesíti az eszközt, ez roppant rossz elv, a mely igen hamar a legfőbb jogi elv megingatására és megrázkódtatására vezet az,