Képviselőházi napló, 1896. VII. kötet • 1897. junius 14–julius 3.

Ülésnapok - 1896-120

138 120. országos ülés 1897 . június 22-én, kedden. Ferencz úr, t. elvtársam is rámutatott arra, hogy a szakbíróságok ítélete mellett rendszerint a társadalomnak is van még ítélelete, s ezért van az, hogy a szakbíróságok ítélete daczára nem ritkán a társadalmi felfogás által kényszerített felek más után is elégtételt vesznek maguknak. Kimutatta Buzáth t. barátom, hogy az esküdtbíróság a társadalom kifolyása és a társadalmat is képviselvén, annak ítéletében a társadalom inkább fog megnyugodni. (Úgy van! Úgy van! a szélső baloldalon.) Nos hát, annál inkább megnyugodhatik a társadalom és a felek is az esküdtszék ítéletében, (Halljuk!) mert azon körülménynél fogva, hogy a szemben álló felek, a vádhatóság és a vádló fél kölcsönösen állapítják meg a bíróság tagjait, a bíróságban olyanok nem foglalnak helyet, a kik az ő beleegyezésüket nem bírják arra nézve, hogy felettük ítélkezzenek. Az esküdtBzék, ezen összealkotásánál fogva, tehát a becsületbíróság egy bizonyos neméül is tekinthető s a felek épen azért az ilyen bíróság ítéletébe a becsület szempontjából is inkább belenyugodhatnak, mint a szakbíróságokéba; Úgy van! Úgy van! a baloldalon.) mert hiszen, az általuk összeállított bíróság ítélt ügyükben. Hivatkozás történt itt Angliára, hogy ott az esküdtszéki intézmény már igen-igen régi; régibb, mint bárhol a világon. Bátorkodom rámutatni, hogy ugyancsak Angliában már igenigen jjrégen nincsenek párbajok. Lehet, hogy tévedek, de elmémben megvillant, s ezért felhozom, hogy én összefüggést látok abban a körülményben, hogy Angliában a különféle büntettek, vétségek fölött már oly rég idő óta az esküdtszék ítél, és abban, hogy ott már oly rég óta, talán hatvan-hetven esztendő óta, a párbajok, — hogy közönségesen elfogadott kifejezéssel éljek, — kimentek a divatból. Mondom, e kettőben én összefüggést látok az esküdtszék ítélkezése tekintetében, hogy tudniillik ott a társadalom már hozzá szokott az esküdtszéket mint becsületbíróságot elfogadni, és annak ítéletét mint becsületbíróságét tekinteni, a melyben meg lehet és meg kell nyugodni. Én tehát ebben is egy argumentumot vélek felfedezhetni arra nézve, hogy mi is erre az az álláspontra helyezkedjünk és válogatás nélkü! a különféle büntettek és vétségek elbírálását az esküdtszékre bízzuk, és bízzuk különösen a sajtó útján elkövetett bűntetteket és vétségeket, mert épen az ezen úton elkövetett vétségekből szoktak a legtöbb esetben a párbajok keletkezni. Hát ha reá bízzuk ezen vétségek elbírálását, akkor, ha nem is minden esetben, de azt hiszem, sok esetben az illető felek elfogadják az esküdtszék ítéletét úgyis, mint becsület bíróságét. (Helyeslés a bal- és szélső baloldalon.) •• A vita folyamán minduntalan felhangzott a bizalomnak kérdése, hogy melyik bíróság ítélkezésében lehet inkább megbízni, a szakbíróságéban-e, vagy az esküdtszéki bíróságéban. Az igen tisztelt miniszter úrtól kezdve a túloldalon a kérdéshez hozzászólt urak valamennyien kisebbnagyobb fokú bizalmatlanságot fejeztek ki az esküdtszék, az esküdtek szellemi és erkölcsi képességei iránt, a helyes ítélkezés tekintetében, legalább némely vétségek helyes elbírállsatását illetőleg. A t. miniszter úr azt mondta beszédében, hogy harmincz éves tapasztalat győzte meg a közvéleményt, hogy az esküdtszék bizonyos esetben nem képes oly ítélkezésre, mely kielégíthetné a közönséget. Ha ez így áll, akkor én is felvetem, — mert már fel volt vetve — azt a kérdést: hogyan meri akkor a t. igazságügyminiszter úr a nézetük szerint szellemileg és erkölcsileg nem megfelelő képességű ilyen esküdtszékre reábízni a főbenjáró dolgoknak, a legnagyobb vétségeknek elbírálását? (Úgy van! a szélső baloldalon.) Erre azt mondhatják, itt e házban ugyan még nem hallottam, de magánbeszélgetés közben, jogászoktól hallottam azt az ellenvetést, hogy igenis rá lehet bízni egy gyilkosságban az ítélethozást az esküdtszékre, de az úgynevezett magánbecsület elleni sértés elbírálását nem lehet rábízni. Hogy miért? Az iránt az illető jogász azt a felvilágosítást adta nekem, a melylyel meggyőzni iparkodott, de nem győzött meg, hogy hiszen valami könnyen belátható az, hogy az az esküdt, ha arról van szó, hogy valaki gyilkolt, hogy az bűntettet követett el, tehát kimondhatja az illetőre a bűnöst, a bíróság pedig rászabja a megfelelő büntetést. Hiszen ez valami egyszerű dolog. Ellenben a magánbecsület ellen elkövetett sértések vajmi finom, delicziózus kérdések, azoknak az elbírálására a sokszor kellő műveltséggel nem biró esküdtszéki tagok nem képesek oly mértékben, mint a tudomány, műveltség, szakismeret fegyvereivel felruházott szakbíró. T. ház! Lehet, hogy csalódom, de azért erre vonatkozólag is megmondom a nézetemet. Megengedem, hogy nem kell ahhoz valami különös értelmi belátás, valami különös szakismeret, hogyha az esküdtszék előtt egy oly gyilkossági eset van, hogy valaki ment az úton, a másik pedig egyszerűen agyonütötte és elrabolta a pénzét. De hány esetben megtörténik az, hogy az esküdtszék előtt tárgyaltatnak oly főbenjáró dolgok, a melyeknél az indokot is kell keresni. Ha laikus vagyok is, voltam egynehányszor bűnügyi tárgyaásokon, melyeken tapasztaltam, hogy milyen nagy erőfeszítésébe került a bíróságnak annak a kutatása, hogy az illető vádlottal szörnyű tettének elkövetésében miféle indokok vezérelték. Úgy tapasztaltam, hogy az illető indokának vizsgálata, elbírálása szintén