Képviselőházi napló, 1896. VII. kötet • 1897. junius 14–julius 3.
Ülésnapok - 1896-119
119. országos Illés 18! Mikor Tisza Kálmán állt az ellenzéknek élén, hasztalan volt a sajtó és a parlament útján való azon fenyegetődzés, hogy a parlamentarizmus le fog járni, ha az ellenzék a többségnek nem engedelmeskedik. Ott volt az 1872-iki választási törvény, a mely felett 114 napig folyt az általános vita, nem úgy, mint most, hogy pusztán csak az ellenzék beszól ; hanem úgy, hogy abban az időben a törvényjavaslat mellett a kormánypártnak minden jelese bevitte a maga lelkét. Akkor még megvolt a gondolat szabadsága a parlamentben, akkor még a parlamenti élet tevékenysége egyáltalában minden alkotást a gondolkodás szabadsága révén termelt és produkált. Ezek az idők lejártak, apró emberek foglalták el a régiek helyét. S ezek az apró emberek ne kérkedjenek és ne hivalkodjanak, de ne is követeljék tőlünk azt, — mert meg nem adjuk — hogy ne rakassuk le velük a fegyvert; (Igaz! Ügy van! a bal- és széhő baloldalon.) mert lerakatjuk. Lerakatjuk pedig a magyar parlamentnek politikai akczió tekintetében legnagyobb mestere : Tisza Kálmán fegyverével. (Igás! Úgy van! a szélső baloldalon.) Abból a körből hirdetik s mondják, hogy mily veszély a parlamentarizmusra nézve az obstrukczió. Hát a magyar parlamentben ki volt az első, a ki, midőn szükségét látta az obstrukczió fegyverét felemelni, azt meghordozni és addig le nem tenni, a míg az ellenfél nem kapitulált ? Azt gondolom, hogy ez a fegyver nem tisztán egy embernek privilégiuma, hogy ez nem pusztán a múltnak joga, sőt hogy ha szükség van reá, hogy Magyarországon az ellenzék valahára öntudatra ébredjen, neki azt az erőt, a mely ezen a réven rejlik a kezében, minden alkalommal fel kell használnia. A mai kormányzás mellett, midőn nap-nap után olyan állapotokat oly eseteket, a kormányzás oly kihágásait tapasztaljuk, a melyek apródonkint kiölik a nemzetből a nemzeti önállóságra való eszmék minden csiráját, a mikor a nemzetből a gondolatszabadság világát akarják kioltani, mikor minden főt le akarnak nyakazni, mely gondolkozni mer, (Igás! Ügy van! a szélső baloldalon.) akkor azt a fegyvert, melyet jobb időkben politikai önczélból, azért, hogy uralomra juthasson egy másik — elismerem — nagy alakja e képviselőháznak, használt, használni kell e parlamentnek is. Épen abban vin a mi gyengeségünk, egy gróf Apponyi Albertnek, épen abban van a hatalomrajuthatás szempontjából képességhiátrya, hogy nincs benne az a szívósság, az a küzdelemképesség, a mi volt azokban, kik minden áron sánczot építenek, hogy nagy lelke ne érvényesülhessen. Hogy ha ő is azt a fegyvert, melyet Tisza Kálmán Imrczolt itt egyszer, végighurczolná, nincs kétség aziránt, hogy Erdély Sándor miniszter úr nem menne el Jászberénybe gróf Apponyi Alberttel '. jnnins 21-én, hétfőn. | \ 5 megverekedni a népítélet terén, (Igás! Ügy van! a szélső baloldalon.) mert ebben a mérkőzésben, hol nem egy miniszter, hanem az államnak két polgára állana szemben, bizonyára határtalan elztillése kellene a közfelfogásnak ahhoz, hogy gróf Apponyi Alberttel szemben Erdély Sándor számára produkáljon a választóközönség mandátumot. (Igaz! Úgy van! a szélső baloldalon.) T. ház! Mi egy nagy, hosszú, elszánt és előttünk tisztában álló eredményt produkáló harozra vagyunk készen; azzal jöjjenek önök is tisztába, hogy a 16. §-t vagy törűlniök kell, vagy töröljük, de azt törvénybe iktatniok nem sikerül, azt mi meg nem engedjük. (Igás! Ügy van! a seéhő baloldalon.) Ebben van ez idő szerint az ellenzék nagy nemzeti hivatása. A politikus emberek számára van még a sajtón kivűl terrénum, hol a gondolatszabadság révén a polgárokba beíevihetik eszméiket a haza érdekében és ez a törvényhatósági élet terrénuma. Ez még egy hely volna, hol az intő szó felemelkedhetnék a kormány és parlament fölé. De tudjuk azt, hogy a törvényhatósági élet, mint ilyen, épúgy áll zsoldjában az állami kormányzatnak, mint minden más érvényesülni kívánó önálló individium, mindenütt az egyéni érvényesülést méltóztassék elképzelni. (Helyeslés a szélső baloldalon.) A törvényhatósági élet sem a közfunkczionáriusok terrénuma, hol a haza egy darab földjének lelke nyilatkozik, hogy beleszóljon, ha veszedelmet lát a parlament tanácskozásaiba. Az is már az egyéni érvényesülés terrénuma. Nincs törvényhatóság Magyarországon, melynek tényezője — politikai tényezőit értem — a kormány rendelkezésére ne állana az a lelkesültség és ájuldozás, ha valamely miniszternek gyereke születik, mert azt nyomban meg kell gratulálni, mivel nagy szerencse érte a nemzetet! Én is szívesen részt vennék ez örömáradozásban, ha azokon a székeken ma Kossuthok és Deák Ferenczek ülnének. De mikor a degenerácziónak oly pusztító képét látjuk ott, mily elzüllés kell ahhoz, hogy oly fórum, a minő a törvényhatóság, abban keresse tevékenysége egy dicsteljes érvényesülését, hogy miként és mely miniszternek gratuláljon? A törvényhatósági élet ma már nem éltető organizmusa az alkotmányos életnek. Ott ugyanaz a romlott politikai erkölcs uivilkodik, a mely idefönn. Volna még más terrénum: a népgyűlések terrénuma. Itt még megnyilatkozhatik a nép, még elmondhatja a maga panaszait, de itt is csak akkor, ha a főkapitány úr, vagy egy szolgabíró, kit a mindenható hatalom kirendel a gondolatszabadság védelmére, közbe nem szól és azt nem mondja: Ezt pedig nem engedem meg, ez sértené a miniszter urat! Legutóbb a német birodalmi gyűlésben tár15*