Képviselőházi napló, 1896. VI. kötet • 1897. április 28–junius 12.
Ülésnapok - 1896-111
354 11]- országos ülés 1897. június 10-én, csütörtökön. Az állam terjeszkedő omnipotencziájában lassankint mindent abszorbeál (Helyeslés a balés szélső baloldalon,) és funkczionáriusai, a hivatalnokok folyton szaporodnak, e tekintetben elég a mindig épülő palotákra rámutatni; elég azon számarányt érinteni, mely mutatja, hogy az intelligenczia közt, hány egyén van, ki fizetést húz az államtól, azokkal szemben, kik adó képében csak fisetnek az államnak. Ha eltekintünk is azon kérdéstől, vájjon az adózó közönségnek garasaiból fentartott ezen hivatalos apparátus ezen adózó közönségnek nyújt-e arányos rekompenzácziót, nem tekinthetünk el azon veszélytől, hogy a hivatalnokok épen a mai kormányrendszer mellett lassankint oda fognak fejlődni, hogy egy külön kasztot képeznek, mely nem ismeri a publikumot, a népet, nem osztja ennek fölfogását, nem is érti meg, más nyelvet beszél, másként gondolkodik, mert előtte minden erkölcsi és emberi jogok, méltányossági kérdések a paragrafusok örvényébe futnak össze, annál inkább, mert függetlenségük feláldozása árán egész exisztencziájuk nem is az államtól, de a kormánytól van függővé téve. (Zajos helyeslés és tetszés a bal- és szélső baloldalon.) A javaslat szerint ezekkel szemben a magánszemélyek. Kik ezek ? Hol vannak ? Hiszen közfunkcziót végez és pedig legszebb alkotmányos jogát gyakorolja az az egyszerű választó, mikor az urnához lép. De a mi legiszlaeziónk, sajnos, épen az ily kis exisztencziákkal mit sem törődik, azokra nincs tekintettel, azok a rideg paragrafusok tengerébe belefúlhatnak. A földbirtokosok, gazdák, mikor feljajdulnak a teher alatt, mely vállaikat nyomja, osztályharczczal vádoltatnak, s ime mit tesz a mai kormányrendszer, speczifikálja a honpolgárokat, mely speczifikálásban a paragrafus elöli az individinmot; pedig igeji jól mondja John Stuart Miil: hogy minden, mi az individualizmust megsemmisíti: deszpotizmus, bármi néven neveztessék is az. (Igaz ! Úgy van! a bal- és szélső baloldalon.) De egyáltalán nem értem a magánbeesület és a köztisztviselő beesülete közti különbséget Hát hányféle becsület van? (Halljuk! Halljuk/) Egy kaszinói, egy meg jó a közéletbe? Szerény véleményem szerint a korrupczió mai elterjedésének azon szerencsétlen beteges aberráczió is egyik oka, mely a becsület különböző fokozatait állapítja meg az életben. Erdély Sándor igazságügyminiszter: Dehogy ! Biró Lajos: Nálunk mint a becsület szuperlativusza a katonatiszti becsület szerepel, mint minimum a merkantilbecsület; ez a büntető kódexben ismeri határát, amaz még a külsőségek szubtilitásainak határán is túllő. Pedig egy vitézi párbajhős még nem ipso facto kifogástalan ember. Bismarck 1888. febráur 6-án tartott beszédjében azt mondja: »A vitézség minden czivilizált nemzetnél egyforma.« Ezáltal szerintem kifejezést adott annak, hogy a vitézség a czivilizáczió egy részét képezi, hogy a czivilizált embertől nemcsak szellemi, de egyszersmind morális erőkifejtést is követelhetünk, tudniillik bátorságot még oly kecsegtető külső befolyásoknak ellenállni. A ki politikai tisztességét anyagi előnyökért áldozza föl, semmivel sem jobb egy bukott leánynál. (Igaz! Úgy van! a bal- és szélső baloldalon.) De ha ezen, szerintem helytelen osztályozás alapján a magánegyént különböző védelemben akarja részesíteni az igazságügyi kormány, az általa választott fórum a szakbíróság paragrafusa hatályosabban fogja-e megvédem, mint az esküdtbíróság a lelkiismereten alapuló szabad arbitrage-a? Szerintem nem. Épen a legérzékenyebb önérzet nem csak a sértő büntetésében fogja keresni az elégtételeidé jogosan fogja követelni, hogy a sajtó útján, vagyis a legnagyobb nyilvánosság előtt történt sértés alaptalansága minél nagyobb nyilvánosság előtt legyen beigazolva, követelni fogja, hogy az ügy egész történetét a legfüggetlénebb ítélőszék állapítsa meg. (Helyeslés balfelb'l.) így lesz a jogrend helyreállítva, a sérelem megtorolva és az elégtétel minél nyilvánosabb, annál tökéletesebb, s ez az esküdtszék előtt fog leginkább kidomborodni, mert európaszerte az esküdtbíróságokat bizonyos függetlenségi szuperioritás fényével szeretik feldíszíteni. De miudezen érvek mig az egyéni felfogások különböző kritériumai szerint vita tárgyát képezhetik, ha a javaslat által kontemplált reform nem hordana méhében egy oly veszélyt, mely ötvenéves emlékeket s ezeréves tradiczióuak eltemetésével fenyeget. (Helyeslés balfelől.) T. ház! Mily szeszélyes, változékony századvégi szííz ez a mai úgynevezett liberális kormányrendszer szelleme. Fiatal hajadon korában nem is oly régen radikális allűrökben tetszelgett nagy reformok korszakát hirdette, mindenkit, a ki az ő radikális egyházpolitikáját támadni merte, a reakezió nagy ágyúival bombázta: ez a szűz most úgy látszik megöregedett, brüszk, szakított ifjúkori ábrándjaival, retrogra d vezeklést árúi el. Jeune cocotte, vielle bigotté! (Zajos derültség a bal- és szélső baloldalon.) Meg fogja engedni a t. belügyminiszter úr, hogy ugyanazon szavakat, melyekben vádjait a nemzeti párt felé szórta s melyeket annyit hallottunk, akárcsak a Jambo nevű kis olasz dalt, visszafordítsam, azon lényeges különbséggel, hogy most találó, mert a kormánynál ez a bizonytalan, határozatlan irány, mely ma radikális, holnap reakczionárius és e kivitelben mindig deszpota, tölti el bizalmatlansággal a