Képviselőházi napló, 1896. V. kötet • 1897. márczius 11–április 24.
Ülésnapok - 1896-70
g4 70. országos ülés 1897. márczius 18-ún, szombaton. tető pereknek nagy részére be akarják hozni az esküdtszéket, nonsens azt mondani, hogy a női becsületet nem lehet az esküdtszék elé vinni! A tervezet szerint gyilkossági eseteket is oda visznek, a hol pedig, méltóztassanak csak elképzelni, hogy a szerelemnek, a féltékenységnek, vagy más szenvedélyeknek hányféle esete foroghat szóban! Hány házassági botrány képezi kiindulási pontját az emberölésnek ? Hány szenvedélyes családi jelenet vitetik a rendes bíróság helyett az esküdtszék elé! És egész Európa megnyugszik abban, hogy az esküdtszék az ő funkcziójában nem tér el a rendes bíróság jellegétől, csakis formájában és felfogásában. Hát azzal akarni hangulatot csinálni a sajtószabadság korlátozása mellett, hogy a női becsületet nem vihetjük az esküdtszék elé, s ezt akkor tenni, midőn az esküdtszéket ki akarjuk terjeszteni a legsúlyosabb bűntettek egész sorára: ez a helyzetnek és a mi kodifikáczionális törekvéseinknek helyes megbfrálása mellett még sem lehet! De nem is lehetséges, hogy a magánegyének ellen elkövetett becsületsértéseket elvonjuk az esküdtszéktől, mert — a mint tegnapi beszédemben is kifejtettem — egészen magán egyén, tehát olyan, a ki egészen absztrahálni tudja magát minden társadalmi akcziótól, szerepléstől, a mai társadalomban alig van. Csak a nagy tőkepénzesek engedhetik meg maguknak azt a kedvtelést, hogy egészen elvonulnak a társadalomból és a kamatjaikból élnek. Minden más ember ilyen komplikált társadalmű és annyi kultareszközzel rendelkező államban, mint Magyarország, ha már semmi egyéb, de legalább is valami egyesületnek vagy választmányi tagja, vagy elnöke, vagy valami kis takarékpénztárnak az igazgatója vagy felügyelő bizottsági tagja; majd minden ember, ha csak egy kicsit valamire való, olyan közfunkczióval bír, a mely kell, hogy a sajtó bírálata alól el ne vonassék. Méltóztassék csak elképzelni, micsoda erős támasz a sajtó munkásánál az, hogy ha ő valakit jogosan és igazságosan megtámad, és sajtótörvényünk kardinális elveire támaszkodva, őszinte véleményét nyilvánítja: akkor ezt a cselekedetét az esküdtszék bírálja el! Azt a határvonalat megállapítani, hogy hol kezdődik az embernél a tiszta magán egyéniség és hol végződik a közfunkczió, nem lehet. Csak akkor lehetne, ha arra az álláspontra helyezkednék a legiszláczió, a mint ezt az igazságügyi kormány egyik tervezetében már megpróbálta, hogy különbséget tesz egyáltalában magán egyén és közhivatalnok között, hogy tehát csakis a közhivatalnokok ellen elkövetett rágalmazásra és becsületsértésre tartja fenn az esküdtszéki bíráskodást. Ez azonban képtelenség, mert a mint beszédemben bátor voltam kifejteni, lehetetlen úgy odaállítani a sajtónak kötelességeit, hogy több kíméletet tanúsítson például egy nagy gyárigazgató iránt, a ki munkásaival ós a részvényesekkel szemben nagy kötelezettségekkel bír, vagy például egy nagy pénzintézetnek a vezetősége iránt, a mely az ott elhelyezett pénzek tulajdonosaival szemben nagy kötelezettségekkel bír, vagy a törvényhozásnak,, a főrendiháznak valamely tagja iránt, a ki szintén csak magánegyén, hogy nagyobb kímélettel tartozzék bűneik, botrányaik iránt, mint például egy kis falusi jegyző vagy egy kis bakter iránt, a ki a törvény értelmében hatósági tagnak tekintendő. Ennek rágalmazása, megsértése esküdtszék elé vitessék, amazoké pedig bíráltassék el a járásbíróságnak, vagy a törvényszéknek a nyilvánosság elől mindenesetre sokkal jobban elvont helyiségeiben ?! Én tehát abban a véleményben vagyok, hogy ha a törvényhozás arra az álláspontra helyezkedik, hogy az 1848-iki törvényeinkben biztosított sajtószabadságnak bármilyen körét is meg akarja nyirbálni, ezzel a közszabadságnak és a sajtószabadságnak semmiféle szolgálatot nem tett, hanem önmaga diszkreditálja ilyen kísérlettel az esküdtszéki intézményt. Mert minden egyes érv, a mely itt a magánbecaület megvédése szempontjából az esküdtszék intézménye ellen felhozatnék, mindenesetre támadás volna az esküdtszék ellen, csökkentése azon bizalomnak, a melylyel az esküdtszéki intézmény iránt viseltetnünk kell. Azt mondta Polónyi Géza t. képviselőtársam, hogy azzal ép a párbajraániát fogjuk jobban terjeszteni. Epén megfordítva áll a dolog. Én igen sok példát tudnék felhozni arra nézve, különösen a? utóbbi évekből, hogy egyének, a kik különben társadalmi állásuknál fogva arra lettek volna utalva, hogy a társadalom által elfogadott lovagiassági szabályok szerint keressék becsületök reparálását, ép azért, mert nyomtatvány útján elkövetett cselekményről volt szó, és mert módjukban volt becsületök helyreállítását egy esküdtszéki tárgyalástól követelni, elálltak barátaik és a Ieglovagiasabb emberek tanácsára attól, hogy párbajozzanak. (Ellenmondások jobbfelöl.) Engedelmet kérek, voltak reá esetek. Hivatkozhatnám egy nagyon illetékes férfiúra, ki egyszerűen sajtópanaszszal intézett el ilyen dolgot. Tehát a párbajmániát az esküdtszéki intézmény nemcsak nem fejlesztheti, hanem ellenkezőleg korlátozza. Polónyi Géza t. képviselőtársam azt is mondja, hogy nem tudom, micsoda roppant költségbe kerül ily esküdtszéki tárgyalás. Ezt még a régi viszonyokból következteti, mert régebben tényleg úgy volt, hogy a vidéki tanukra bármily nagy számban lehetett hivatkozni, mert a
