Képviselőházi napló, 1896. IV. kötet • 1897. február 15–márczius 10.

Ülésnapok - 1896-55

55. országos ülés 1897. február 22-én, hétfőn. 151 vádolni, hanem a t. minisztérium közegeit terheli a mulasztás és a felelősség, hogy miért nem értesítették az illetékes helyeket kellő időben arról, hogy a zárlat fel van oldva és így fel lehet venni a sertés-szállítmányt. Ez a második dolog, a mit azért említek fel, mert az illető vidék nyugalmának biztosítása és a kereskedelem érdekeinek megóvása szempontjából feltétlenül szükségesnek tartok kettőt. Az egyik az, hogy a miniszter úr nyugtassa meg a közönséget arról, hogy a felsorolt törvényhatóságok és városok kiviteli területén a sertéskivitel meg van engedve, és a másik, — a mit feltétlenül el is várok, — hogy á mulasztást elkövetett közeg felelősségre vonassék, nehogy állatkivitelünk egyes állami közegeink mulasztása miatt bármiféle megkárosodásnak legyen kitéve. (Helyeslés a szélső baloldalon.) Most pedig áttérek a vita tárgyaira és magának a vitának rövid kritikájára. Már Károlyi Sándor gróf t. képviselőtársamnak feltűnt az a sajátságos disszonanczia, melynek az utóbbi napokban a kormánypárt padjain tanúi voltunk. Tiszta és világos előttem, hogy egy 300—350 b'got számláló pártban különösen ilyen forrongásban levő nagy kérdésekben, mindenki egy véleményen nem lehet. De azt a szczénát, a melyet itt láttam, még sem tartom a parlamentarizmus szempontjából valami örvendetes jelenségnek, mert a parlament nem felnőttek oktatására berendezett iskola, hanem a politikai elvek érvényesülésének azon fóruma, hol mindenki meggyőződésének igazságába vetett hittel, kötelességének teljes tudatában és azzal kel fel, bogy azon meggyőződéseket és elveket, melyeket itt nyilvánít, érvényesítve is akarja látni vagy azok érvényesítését követeli is. (Igaz! (Űgy van! a szélső baloldalon.) Ha ennek a vitának lenne, lehetett volna vagy lehetne az az eredménye, hogy a t. képviselő urak egyike a másikat meggyőzze, egyik v;igy másik — hogy magyarosan fejezzem ki magamat — beadja a derekát, vagy pártot teremt vagy alapít magának és ezzel azután érvényesíti a meggyőződését, innen is onnan is híveket szerezve, nem lehetne kifogásom. A földmívelésügyi vita keretébe nem játszódnak bele közjogi demarkácziók, tehát abszolúte nem szabad kizárni annak a lehetőségét, hogy földmívelésügyi kérdésekben, innen is, onnan is, egyetérthessünk, a mit akarunk, egyetértéssel keresztül is vihessük. De mit láttunk ? Azt, hogy a t. többség teljesen nem homogén elemeiből szónokokat állított ki, a kiknek majdnem mindegyike azzal kezdte : »En az előttem szóló nézeteivel nem értek egyet.« (Derültség a szélső baloldalon.) Az egyik kiviteli prémiumokat követel, a másik annak ellensége. Az egyik a sztrájkot dicsőíti, a másik annak halálos ellensége. Az egyik a telepítést kívánja, a másik az államszoczializmust veszélyes dolognak deklarálja. Az egyik védeni akarja a munkát, a másik nem tartja helyesnek. (Derültség a baloldalon.) Konkluzuma pedig mindegyiknek az, hogy nekem a meggyőződésem, — például azt mondja Rosenberg Gyula t. képviselő úr, — hogy a földmívelés bajain csakis a kiviteli prémiumokkal lehet segíteni; de mert azok a költségvetésben nincsenek benne : tehát elfogadom a költségvetést. A másik azt mondja, én csak a telepítés ezen nemével képzelem Magyarország boldogítását, de mert a költségvetésben nincsen benne ennek a politikának a reflexiója : tehát elfogadom a költségvetést. (Derültség a baloldalon.) Még szebb a dolog akkor, ha a miniszteri bizalom kérdésének szempontjából mérlegeljük a történteket. (Halljuk! Halljuk!) A miniszter úr feláll s azt mondja, szép dolgokat beszéltek, de én egyiket sem helyeslem, s mert egyiket sem helyesli: valamennyien bizalommal viseltetnek iránta. (Derültség a baloldalon.) Talán a legszigorúbb kritika, a melyet önmaguk felett gyakorolnak, a bizalomnak ez az eklatáns megnyilatkozása oly földmívelésügyi miniszterrel szemben, a ki nem osztja ezeket a nézeteket. Már ezen okból is szinte diszpenzálva érzi az ember magát, hogy ezekkel az érvekkel, ezekkel a nézetekkel — bár nagyon tiszteletreméltó helyről jönnek — komolyabban és behatóbban foglalkozzék, mert a politikai felelősségnek háttere nélkül állanak és mi csak fantomokkal küzdenénk. Valóban azt a benyomást teszi ez az egész dolog az emberre, különösen ha a kiviteli prémiumok közül alakúit iskolát teszem bírálat tárgyává, hogy ez nagyon hasonlít a mai krétai helyzethez. (Halljuk! Halljuk!) A nagyhatalmak elhatározzák, hogy Pireuszt blokirozni fogják, — a földmívelési tárczát értem Pireusz alatt. De mikor komolyra kerül a dolog, az egyik nagyhatalom azt mondja, hogy: Ohó ! legyünk először tisztában azzal, hogy mi fog történni Pireuszszal vagy Krétával és csak azután fogjunk a blokirozáshoz. S miután ebben a pontban nem tudnak megegyezni, vissza fújják az egész blokádot és elmennek Canossába és bocsánatot kérnek a t. miniszter úrtól, hogy voltak olyan bátrak s meggyőződésüket kifejezték. (Derültség a baloldalon.) Mihelyest mi annak a ténynek fogjuk valamely látszatát tapasztalni, vagy ha a túlsó oldalon felmerül az a jelenség, a mely azt akarja velünk elhitetni, vagy előttünk bizonyítani, hogy komoly a törekvése azon elvek megvalósítására, és hogy mint politikusok azért szólalnak fel,