Képviselőházi napló, 1896. IV. kötet • 1897. február 15–márczius 10.
Ülésnapok - 1896-54
54. országos ülés 189S. február 20-án, szombaton. |^g maradtak, a mi úgy volt lehetséges, hogy a társulat, a vállalat maga rendes befizetéseken kivíü külön évi 100.000 forintos hozzájárulást biztosított tíz éven keresztül, tehát oly külön járulékot, a mi egy millió forintot jelent. Meg kívánom jegyezni, hogy a magyar királyi államkincstár művein kívtíl nincsen egy nagyobb vállalat sem az országban, a mely fixalapon kötelezte volna magát a társpénztár javára, és hogy az osztrák-magyar államvasúttársulat minő áldozatokat hozott, azt a következő adatokkal vagyok bátor megvilágítani. Erre annál inkább is ki kell terjeszkednem, mert ma Asbóth János képviselő úr a kérdéssel szíves volt foglalkozni. Eddig a társpénztár összes bevétele 211.000 forintot tett ki, ehhez járultak a munkások 106.000 forinttal, a vállalat 45.000 forinttal; ezentúl járulni fognak a munkások 225.000 forinttal, a társulat pedig az első tíz év alatt 282.000 forinttal, a következő években pedig 185.000 forinttal. A míg tehát a munkások hozzájárulási többlete csak 59.000 forint, vagyis 35 százalék ; addig a társulat hozzájárulási többlete 237.000 forint, vagyis 526 százalék, az első tíz évben, a későbbi időben pedig 137.000 forint, vagyis 304 százalék. Hozzájárultak a munkások eddig: a 211.000 forintnyi összes bevételhez 78 százalékkal, a társulat 22 százalékkal; jövőre hozzájárulnak a munkások 44 százalékkal, a társulat 56 százalékkal az első tíz évben ; a későbbi években pedig a munkások 55 százalékkal, a társulat pedig 45 százalékkal. Daczára annak, hegy — a mint méltóztatik látni — csakugyan rendkívüli mértékben emelte a társulat a maga hozzájárulását a munkások köréből kiküldött bizalmi férfiak nem voltak megelégedve ezzel a teivezettél és azt kérték, hogy a társulati pénztár tagjaira nézve a ré„ r i alapszabályok mindenben érintetlenül maradjanak. Midőn a társulat ezt a kérésüket megtagadta, akkor egy folyamodványt nyújtottak be a kormányhoz, a mely tárgyalás alá vétetvén, minden számbavehető körülmények megfontolása után a kormány arra a megállapodásra jutott, hogy többet kívánni, mint a mennyi a társulat részéről felajánltatott, nem lehet. Az első feladat, biztosítani a társpénztárak exisztencziáját a munkások érdekében és nem kocckáztatni annak lételét. Másrészt megjegyzem, hogy a kormánynak törvényes eszköz oly irányban nem állott rendelkezésére, hogy a társulatot továbbmenő áldozatok elvállalására kötelezze, mert az, a mire a bányatörvény vagy a betegsegélyezésről szóló törvény szerint a társulatot kötelezni lehetne, távolról sem teszi ki azt az összeget, a mire a társulat önként vállalkozott a munkások érdekében. Ilyen körülmények között nem óhajtván koczkáztatni a társpénztár fenmaradását,a korm íny kénytelen volt hozzájárulni ezekhez az új alapszabá lyokhoz. Erről a társulatot és munkásokat értesítette és ennek következtében az illető bányakapitányság ellátván a megerősítési záradékkal az új alapszabályokat, ezeknek 1897 január 1 én kellett volna életbe lépniök. A legtöbb kifogása a munkásoknak, mint bátor voltam említeni, az volt, hogy nem 30, hanem 40 év múlva érik el a nyugbér-maximumot. Nem vették azonban tekintetbe azt, hogy a társpénztárhoz tartozó munkások legnagyobb része már 15 éves korában belép ennek a kötelékébe úgy, hogy a 40 évig teljesített szolgálat után is ezen munkások körülbelül az 55. életévben vannak, tehát oly korban, midőn jó táplálkozás mellett a munkás rokkantnak vagy munkaképtelennek nem mondható. Hogy pedig ezeknek a munkásoknak módjukban van jól táplálkozni, arra nézve garancziát képeznek azok a munkabérek, a melyek ennél a bányavállalatnál rendszeresítve vannak, s a melyek, mondhatni, a legmagasabb munkabérek közé tartoznak. A mi azt illeti, hogy az valami egyoldalú vagy példátlan intézkedés vo na, hogy nem 30, hanem 40 évi munka kívántatik a munkástól, bátor vagyok utalni arra, hogy az összes többi nagy vállalatoknál 40 év kívántatik a teljes nyugbér-képességhez, sőt a magyar királyi államkincstárnál, a hol pedig köztudomás szerint a legkedvezőbb a nyugbér-szabályzat, 45 évi munka után éri el a munkás nyugbérének a maximumát. A mi pedig az özvegyek nyugbérének kétharmadról egyfélre való leszállítását illeti, az sem példátlan dolog, mert majdnem minden ilyen nagyobb vállalatuál az özvegyek vagy a felét vagy az egyharmadát kapják a férfi nyugbérének. Ilyen körülmények között a kormánynak sem törvényes eszköz nem állott rendelkezésére, hogy ezen alapszabályoknak a létesülését meggátolja, sem méltányossági indok nem forgott fen abban a tekintetben, hogy a társulatot nagyobb áldozatra kötelezze, mint a mennyire önmaga vállalkozott. Egyáltalában veszélyesnek is tartotta volna a kormány továbbmenni és pressziót gyakorolni a társulatra, mert tekintetbe véve azokat a mostoha viszonyokat, melyek között ezen vállalat jövedelmezőségi szempontból van, könnyen megtörténhetett volna az, hogy a vállalat czélszeríínek tartja magára nézve az üzem korlátozását, a mi azután csakugyan veszélyessé, végzetessé válhatott volna a munkásokra nézve. Hogy a munkások is belátták ezt, annak legfényesebb bizonyítéka az, hogy a legújabb tudósítások szerint a munkásoknak egy bizottsága jelent
