Képviselőházi napló, 1896. IV. kötet • 1897. február 15–márczius 10.

Ülésnapok - 1896-53

Í08 53. országos ülés 1897. február 19-én, pénteken. kielégítését, (Halljuk! Halljuk!) hanem hogy a magyar gazdaközönségben szunyadozó elementáris erőket a letargiából felélesztve, azokat öntudatosan összegezve, hathatós erélylyel hozza mozgásba saját jól felfogott érdekének érvényesítésére. Ennélfogva örömmel üdvözlöm a t. földmívelésügyi miniszter úr azon intézkedését, hogy a máit évben megállapított 15.000 forint helyett a gazdasági egyesületek és gazdasági bizottságok részére 25.000 forintot vett be a költségvetésbe. Még inkább örülök az indokolásban foglalt azon kijelentésének, hogy még ezt sem tartja elégségesnek a t. miniszter úr, hanem a mint az ország pénzügyi helyzete megengedi, ennek felemelését okvetlenül szükségesnek tartja. Erre annál nagyobb súlyt helyezek, mert önként tett ígéret és remélem, hogy a legközelebbi költségvetésben számokban is kifejezésre fog jutni. A mi a lótenyésztést illeti, annak daczára, hogy a lókivitel, mely 1894-ben 30,000 darabra rúgott, az 1895-dik évben — mert 1896-ra statisztikai adatok nem állanak rendelkezésemre — 36.000 darabot tett: attól tartok, hogy lókivitelünk haladásának igen nagy akadályok fogják útját állani. Mert eltekintve attól, hogy a gazdasági életben már megszokott konkurrensek, Oroszország és Amerika e téren is felvették velünk a versenyt, a lótenyésztésnek legújabban hatalmas konkurrense akadt a villamosságban. Nemcsak a nagy, de kisebb városokban is a lóerőre berendezett közúti vállalatok villanyos erőre alakíttatnak át és a közel jövőben a lovas kocsivállalatok lesznek kénytelenek helyüket átengedni a mótorerőre berendezett járműveknek. De azért lókivitelünk jövőben is nem megvetendő faktort fog képezni s a lótenyésztés, ha nem is a nagy uradalmi ménesekre, de a kisgazdára ma is haszonnal jár. Csak helyeselhetem tehát a földmívelési kormánynak a lótenyésztést oly szép sikerrel előmozdító intézkedéseit. Csak egyetlen egyet nem helyeselhetek: az úgynevezett népies lóversenyeknek díjakkal való támogatását. A földmi velésügyi minisztérium 1895-dik évről szóló jelentésében a lótenyésztést közvetve előmozdító intézmények fejezete nem foglaltatik benn, de az 1894-dik évre vonatkozó részéből tudom, hogy ilyen díjak 150 forinttól 1.000 forintig adattak. Ez fejlesztheti a legényekben a virtust, ha erre ugyan szükség van, de a kisgazdát arra Ösztönzi, hogy minél több furfanggal, fortélylyal, mondhatnám tősgyökeres tréninggel heteken át, távol tartva úgy magát, mint lovát a hasznos munkától, minél vékonyabb dongájú, félszeg nevelésű, csenevész lóval álljon ki a mezei olimpusra, a helyett, hogy a lótenyésztés érdekeinek, de meg saját javabeli érdekeinek is megfelelő módon, igás, kocsis és katonai remontlovak tenyésztését tartaná szem előtt. (Helyeslés jobb felől.) A mi a katonai lovakat illeti, a katonai lóvásár intézménye, mely arra való, hogy a lovak közvetítők nélkül egyenesen a tenyésztőktől vásároltassanak, nem vált be. A viszonyok nem javultak, nem is rosszabbodtak, de nem is rosszabbodhattak, mert ez intézmény kezdettől fogva meddő volt. Mert daczára azon nyolcz százaléknak, a melyet tegnap a tisztelt földmívelési miniszter úr az összes elővezetett lovak megvétele tárgyában mint átlagot említett, tudom, igen gyakori esetnek tudom, hogy 2 — 300 bevezetett ló közül egyetlen egyet sem vásárolt meg a bizottság. Ez nemcsak a katonai kincstárt, tehát az államot terheli felesleges kiadással, de a gazdaközönséget is, (Helyeslés jobbfelöl.) mert több száz lónak és gazdának napi munkaideje megy veszendőbe s a gazdának költsége is merül fel, a ki a vásár előtt more patrio a jó vásár reményében iszik egyet, vásár után meg bújában. E nyolcz százalék tehát, melyet a tisztelt földmíveíésügyi miniszter úr felemlített, a meghalásra sok, de a megélhetésre bizony kevés s én azért azt hiszem, hogy mindenkire, de mindenekfelett a gazda-közönségre nézve leghelyesebb volna ezen mostani katonai lóvásárok beszüntetése. Ezt ugyan meg nem siratná senki. A mezőgazdasági hitelszövetkezetek kérdése igen fontos és főfontossága abban rejlik, hogy épen a közép- és kisbirtokosok vitális érdekeivel függ össze. Mert a nagybirtokos még manapság is képes magának aránylag nem drága hitelt szerezni, de a közép- s különösen a kisbirtokosnak ma hitel dolgában mi az egyedüli refugiuma? A vidéki takarékpénztárak. Az ezek által nyújtott hitelt pedig sem mezőgazdasági, sem olcsó hitelnek nem lehet tekinteni. Mert a vidéki takarékpénztár, bár egyszerre nem teszi tönkre a kisgazdát, de tönkreteszi apránként s erre nem alkalmazható azon mondás, hogy: qui habét tempus, habét vitám, mert ha nyer is időt a megszorult kisgazda, tönkremenése azért mégis biztos, mert ha a kisgazda kölcsöne ma 10—12 százalékba kerül, ez még igen olcsó hitelszámba megy, mikor vannak esetek arra, hogy hitele 15—20, sőt magasabb százalékba kerül. Azt mondom, hogy kerül, mert nem állítom, nem is állíthatom, törvényellenes is volna, hogy léteznék vidéki takarékpénztár, mely ily horribilis százalékot követelni merészelne, de reitdszerinti csekély összegű kölcsönnél, a gazdára ily magas százalék is háramlik a bélyegilleték, írásdíjak, provizió sa többi czím alatt felmerülő kiadások