Képviselőházi napló, 1896. IV. kötet • 1897. február 15–márczius 10.

Ülésnapok - 1896-53

100 53. országos ülés 1897. február 19-én, pénteken. vett tanrendszer-változtatás a jövőre nézve bizonyos eredményeket fog szülni. De az a tanító, a ki maga a legtöbb esetben nem gazda, a kéthárom hónapi tanfolyamon elsajátított theoriájával azt a kis mezőgazdát, a ki gazdálkodási szokásaiban különben is oly rendkivtíl konzervatív, más mezőgazdasági módokra átterelni semmi köríílmények között sem fogja. Ha az a kisgazda a maga közvetlen szemléléseiből és tapasztalataiból győződik meg arról, hogy az ő viszonyai közt végrehajtható más gazdasági rendszerrel az eddiginél sokkal lukrativebb gazdaság űzhető, abban az esetben bizonyosan át fog térni a jobbra, azonban előadások után mi azt a kisgazdát az intenzív gazdálkodásra nem fogjuk megtanítani. (Helyeslés.) Bocsánatot kérek, t. ház, ha talán sokáig voltam bátor igénybe venni szives türelmüket. (Halljuk! Halljuk!) Mielőtt befejezném beszédemet, méltóztassanak megengedni, hogy még egy kérdésre térjek át. (Halljuk! Halljuk!) A földmívelésügyi tárcza költségvetési vitáját egy igen elszomorító kérdés, az alföldi szoczializmus kérdése dominálta. Hozzájárult még, éhez az a sötét kép, melyet Werner Gyula t. barátom tegnapi beszédében, habár egészen más szempontokból, hazánk erdélyi részeiből tűntetett fel. Nem ismerem közvetlenül a szoczializmus viszonyait, természetét, csak hírlapokból s az itt történt felvilágosításokból, és én nekem az a — nem meggyőződésein, csupán impresszióm, hogy ez a mozgalom nem magyar, mert internaczionális, haza-és istentagadó elveket vall, tehát a magyar nép vérébe át nem mehet, és utópiák után fut, tehát kielégíthettem E tekintetben azt hiszem, hogy az egész ország nagy megnyugvással fogja venni a földmívelésügyi miniszter úrnak a tegnapi ülés folyamán tett azon határozott kijelentését, hogy a munka jogát elismeri és elősegíti, hogy a munkás megfelelő munkához jusson, de az utópiáknak növelésére semmivel sem fog hozzájárulni. (Helyeslés jobbfelöl.) Én ezen és az erdélyrészi elszomorító képpel szemben egy másik képet leszek bátor a t. ház elé állítani. Az észak-keleti Kárpátok alján lakó népekről beszélek, azon népekről, a melyek közt a testvériség érzete évszázadoknak hagyománya, a hol a hazaszeretet vallás- és nemzetiségi különbség nélkül egy közös kincs, a melyben egymást senki által felülszárnyaltatni nem engedik. Ott vannak az észak-keleti Kárpátok alján azok a derék magyar városok, a magyar állameszmének képviselői és őrei, a kik, hogy e fontos és magasztos missziónak eleget tehessenek, egy pillanatig sem haboznak a legnagyobb áldozatokkal járulni a közügyekhez. Ott vannak a városoknak és környékeknek kereskedői és iparosai, valamennyien hívei a magyar állameszmének, a kik a mindenfelé súlyosodé közgazdasági helyzet következtében a legodaadóbb szorgalommal is alig képesek mindennapi kenyeröket megkeresni. És ott van a hazafias ruthén nép, a melynek egyes helyeken immár a végpusztulásig menő nyomorának szanálására Ungvár hazafiasságban gazdag püspöke az érdekelt kerületek képviselőinek bevonásával egy mozgalmat indított. E nép, a mely hagyományaiból azt tartja, hogy a magyarral együtt jött be e szent földre s annak mindig hű testvére volt és akar maradni, e nép, a mely ezt a testvériséget soha meg nem tagadta, s a Rákócziak idejében és mindig, a mikor a szabadságról volt szó, minden ellenkező izgatásnak ellenállva a testvériségért, a szabadságért, a mikor kellett, kiállotta a vérkeresztséget is. Ott él e nép hazafias lelkészi karának vezetése, irányítása mellett, politikailag teljesen asszimilálódva a magyar nemzettel, szegényen, nyomorban, de tisztelve a törvényt, boldogan, ha kötelezettségeinek eleget tehet. Hogy milyen e nép szerénysége és kötelességérzete, annak illusztrálására csak egy példát említek. Pár év előtt Máramaros egy községét rendkívüli elemi csapások érték; az egész termés semmivé lett. A vármegye alispánja sürgős segélyül a törvényhatósági szegényalapból 200 forint segélyt utalványozott nekik. Pár nap múlva a község elöljárósága megjelent az alispánnál, visszahozva a 200 forintot, s kijelentve, hogy azt ők el nem fogadhatják, mert olyan szegények, hogy nem lesznek képesek visszafizetni. Alig lehetett őket meggyőzni, hogy ez segély és nem kölcsön. És e nép békén tűri nyomorát, boldog, ha kötelességének eleget tehet, ha adóját megfizetheti, s hogy ezt tehesse, eszik egy nap egyszer, akkor is nyomoraitól, tengeri- vagy zabkenyeret, de meztelen lábú gyermeke az iskolában lelkesen énekli a »Hazádnak rendületlenül légy híve óh magyar« t. (Éljenzés.) A szegény apa pedig az örömtől könyező szemekkel hallgatja és nem jut eszébe a miatt rekriminálni, a miért a néppárt egy t. tagja a belügyi vita folyamán a nemzetiségek nevében oly élesen rekriminált, ha az az állami tanító véletlenül nem birja az ő anyanyelvét. Megértik ők egymást a nélkül is. (Élénk tetszés jóbbfeUl.) És e nép nem kíván egyebet, csak a munka jogát, a becsületes munkát, hogy a haza földjén megélhessen, hogy ne legyen kénytelen Amerikába kivándorolni. És e felvidéken, melyről, mint a franczia szerint a jó asszonyról, eddig oly keveset beszéltek, a nép egy rétege közt sincs agrár-szo-