Képviselőházi napló, 1896. I. kötet • 1896. november 25–deczember 22.

Ülésnapok - 1896-16

le. országos ülés 1896. deczeiaber 17«én, csfltörtököu. 205 máshová vezetnek ; biztosítom, hogy azok, a kik a többség részéről az idei választásokat vezették, az előadó úr által a szívekben hasztalan keresett összekötő szálak minéműségét nagyon jól ismerik. Az előadó úr által beterjesztett válaszfelirati javaslat közjogi és közigazgatási része ellenzéki oldalról már beható bírálat tárgyává tétetett, s így e kérdésekre behatóbban kiterjeszkedni nem kivánok, esak néhány megjegyzést teszek a többség felirati javaslatának egynémely részére s az előadó úr által előadottak egynémelyikére. A választási reformról mélyen hallgat úgy a trónbeszéd, mint a bizottság felirati javaslata, s az előadó úr e hallgatást azzal indokolja, hogy ily nagyfontosságú kérdéseket nem szabad köny­nyelmüen felszínre dobni, mert azok hosszas és alapos előkészítést s a jövő képének teljes isme­retét igénylik. Aláírom ezen állítás helyességét, t. képviselőház, de utalok arra, hogy ezen érve­léssel nem lehet a választási reformot helyesen elodázni, mert hisz az ország közvéleménye nem most foglalkozik e kérdésekkel először, mert mái­évek óta úgyszólva minden országgyűlés kezdetén minden költségvetés tárgyalásakor felvetíetett e házban a választási reform kérdése, mely ezen­kívül a sajtóban és irodalomban is alaposan megvitattatott. Sőt tovább megyek, t. képviselőház ! Ugy emlékszem, hogy Hieronymi Károly t. kép­viselőtársam, kinek belügyminiszter korában a t. túloldal szerint a kellőnél több kezdeményező képessége volt, belügyminisztersége alatt e ház­ban már kijelentést is tett a választási reform­javaslat beterjesztése s különösen az annyira aránytalan és eltérő egységes czenzus behozatala tárgyában. Nem lehet tehát ezen, a folyton foko­zódó választási visszaélések folytán nagyon is égetővé vált kérdés felett azzal térni napirendre, hogy az hosszas tanulmányokat igényel, nem főleg azért, mert számos szomorúi példa int felénk a múltból s áll előttünk ma is arról, hogy mi az igazi jelentősége annak, ha a kormány nagy pártja azt mondja valamely kérdésről, hogy az bővebb tanulmányozást igényel? Azt jelenti ez, hogy a kérdéssel komolyan nem törődik és nem foglalkozik senki. Ennek igazolásául nem hivatkozom egyébre, mint az 1867 óta folyton beható tanulmány alatt álló katonai büntető törvénykönyvre s illetve igazságszolgáltatásra, melylyel a t. ház engedelmével behatóbban fog­lalkozni kívánok. Hogy mennyire szükséges és elodázhatlan e téren a reform, annak megvilágítására csak azt hozom fel, hogy a katonaságnál ma is az 1768-ban »Für das Kaiserthum Oester­reich« készült büntető eljárás s az 1855-ben alkotott büntető törvény van érvényben. Nem fogom ezen most érvényben levő büntető és eljárási szabályok fonákságát és elavultságát részletesen ecsetelni, a t. háznak azon, sokszor égbekiáltóan sérelmes esetek alkalmából, melyek orvoslás végett — fájdalom hiába — e ház elé hozatnak, volt és lesz módja meggyőződést sze­rezni a jelenlegi katonai igazságszolgáltatás miben­létéről, mely minden más téren rég elfogadott jogelvnek és eljárási szabálynak egyenes paró­diája, csak arra mutatok rá, nem tagadom, teljes felháborodással, hogy a katonai büntető igazság­szolgáltatás kérdése ezen tarthatatlan állapotok daczára 1868 óta máig, tehát 28 hosszú éven át még mindig csak tanulmány tárgyát képezi. S mit mond erre nézve a trónbeszéd? Hogy hangzanak azok a szavak, miket a többség fel­irati javaslata úgy üdvözöl, mint általános és régen fennálló közóhaj teljesülését ? Egyszerűen úgy, hogy »a kormány oda fog törekedni, hogy mihelyt az e részbeni tárgyalások be lesznek fejezve, új katonai bűnvádi perrendtartás létesí­tése czéljából oly törvényjavaslatot terjeszszen elő, a melyben, a mennyire a katonai szolgálat és fegyelem sérelme nélkül lehetséges, a jelen­kori jogtudomány által helyeseknek elismert el­járási elvek érvényesüljenek.« Kitetszik ebből, hogy a kormány csak a katonai büntető eljárást, s nem egyszersmind a büntető törvény anyagi részét kívánja szabálj'ozni, holott az ország törvényhozása és közvéleménye egyforma erély­lyel sürgette 1868 óta mind a kettőt s kitűnik, hogy az erre szükséges tárgyalások sincsenek még 28 év óta befejezve, s hogy a kormány előterjesztése csak azok befejezése utánra, tehát teljesen bizonytalan időre várható. Hát ha azok a tárgyalások oly gyorsan fognak folynia jövőben is, mint a hogy idáig folytak, ha a kormány a jövőben is oly serénységgel fogja siettetni a kérdés megoldását, mint a hogy elődei siettették, úgy félő, hogy hosszú idő fog lezajlani a magyar nemzet állami életének második évezredéből is, s a nemzet közóhajtása, a jogászi közvélemény osztatlan kívánsága, sőt többet mondok, az 1868: XL. törvényczikk 54. §-ának világos rendel­kezése még mindig nem lesz végrehajtva. E tör­vény ugyanis már 1868-ban »az általános véd­kötelezettség igényeinek megfeíelően« átdolgozan­dóknak mondta ki a katonai törvényeket, s addig, a míg ez megtörténik, eltörölte a testi fenyítéket és rablánczot, tanúsítva ezzel, hogy a katonai büntetőjog megalkotása a magyar hadseregre nézve kizárólagos joga a magyar törvényhozásnak, melyet »az általános védkötelezettség igényeinek megfelelően* kivánt gyakorolni, — e néhány szóval röviden és találóan jellemezve az irányt, melyben az e téren való reformoknak mozogniok kell. Mert mit jelent a törvénybe iktatott e ren­delkezés ? Jelenti egyszerűen azt, hogy az álta­lános védkötelezettségnek új korszakot kell nyitnia a katonai igazságszolgáltatás terén is,

Next

/
Oldalképek
Tartalom