Képviselőházi napló, 1896. I. kötet • 1896. november 25–deczember 22.

Ülésnapok - 1896-12

112 12. országos ülés 1896. deczember 12-én, szombaton. kozzám« virág, mely ellankad és elhervad, ha durva kézzel érintik. A saját választásomnál történt, hogy az Ausztriából odarendelt dragonyos főhadnagy, látván a példás rendet, rnelylyel a választás folyt, azt kérdezte az egyik plébánostól, »Ugyan mióta szervezik ezt a pártot, mely ily fegyelmezett ?« És az így felelt: »Vagy féleszteudő óta«. De hozzátette: »Lássa, főhadnagy úr, ez az a fanatizált, felbőszített tömeg, melyért kegyedet ide vezényelték.« (Zaj jobbfelöl.) Gajáry Géza: őszinte volt az a plébános? Elnök: Kérem Gajáry képviselő urat, ne Bzóijon közbe. (Éljenzés balfelöl.) Hock János: Nem ez az emelkedés útja! (Derültség balfelöl.) Molnár János : Igei), t. ház, ha az a nép valóban olyan fanatizált, felbőszített lett volna, mint a minőnek őt a lapok folyton festették, sőt a milyen hogy volt, az előadó úr is indigitálni látszott, akkor szemlélve annyi igazságtalanságot, viselve annyi méltatlanságot, szenvedve annyi erőszakosságot, reátört volna elnyomóira. És e helyett mit tett vala? Imádkozott és könyezett, mert »ima és köny oly jól esik, midőn a szív nagyon fáj«, zengi a költő. T. ház! Hogy ne fáraszszam türelmét, (Sálijuk! Halljuk!) csak még egyetlenegy választási elnöknemről beszélek, s ez az, hogy vala elnök, a ki nem mennydörgő Jupiter volt, hanem zengő czimbalom, valóságos aeol-hárfa. (Derültség.) Csupa szív, csupa kedvesség, csupa előzékenység, csupa barátság és általa csupa képmutatás, mert akkor mart, a mikor nyalt, mint a tigrisnyelvek. Passzpartút kért az ellenzék: ad neki kosárszámra, de a mikor használhatná, érvénytelennek nyilvánítja; panaszok érkeznek, hogy itt vagy ott nem akarják a kordonon átereszteni az ellenzéket: »Ejnye, ejnye!« szörnyűködik; ő maga megy oda, s ígéri, hogy rögtön fog intézkedni, de ezt az igéretét époly rögtön és készakarva el is felejti; kellene szavazniuk az ellenzéki választóknak: ő maga megy ki a bódé elé, felhívja őket szavazásra, de hát mit tehet a szegény róla, hogy andalító hangja olyan gyönge, hogy nem hallik el tíz-tizenöt percznyire, mert ő az ellenzéki választókat oda állította. »Ez már mégis sok!« berzenkednek a bizalmi férfiak, ós ő oly kegyes és irgalmas irántuk, hogy még csak nem is fenyegeti őket elzárással, mint a »Jupiter tonans«-ok cselekedték. De minek folytassam, t. ház, (Halljuk! Halljuk!) a rút visszaélések, a rút erőszakoskodásokegész légióinak felsorolását? Minek említsem, hogy ellenzéki választókat nyolez-tíz nappal a választás előtt, vagy magán a választás napján, minden törvényes ok nélkül, természetesen csakis a választás végéig, elzártak; hogy a kirendelt községi jegyzők s az bírák ellenzéki szavazókat megismerni nem akartak, hogy egyes községeket, nem létező járványt konstatáltatván bennök, körűlsánczoltattak, természetesen ismét csak a választás idejére; hogy megtörtént még az is, hogy álszavazatszedő bizottságot inszczenáltak; hogy békés polgárokat, ellenzéki szavazókat, midőn a választás helyéről kimentek, a homályos folyosón agyba-főbe vertek és czudarul megrugdostak, (Felkiáltások jobbfelöl: Hol? Hol?) és számtalan egyéb körmönfontnál-körmönfontabb fogásokat használtak. (Nagy zaj és felkiáltások jóbbfélől: Hol? Egy hang balfelöl: Lippán!) Elnök: Kérem, már elég lesz a konverzáczióból! Molnár János: T. ház! Értem és gondoltam is, — mert még nem halt ki egészen az öntudat a magyar nemzetből, — hogy lesznek akárhányan, a kik az én szavaimnak igazságát kétségbe fogják vonni az ő szivök becsületességében, mert ennyi rútságnak, utálatosságnak elkövetésére a magyar embert képtelennek tartják. (Igás! Úgy van! a baloldalon.) Én is voltam ily ártatlanka, (Élénk derültség.) de sajnos, ma már nem lehet úgy gondolkoznom, mert látom és tudom. hogy a dolgok ellenkezően állanak; mert látom és tudom, hogy a tényeket tagadni lehet, de nemtényekké változtatni nem lehet; mert látom és tudom, hogy ez a kór csakugyan felütötte fejét, és mint a járvány, akárhogyan tagadják is az orvosok és a sajtó annak szimptómáit, folyton, szakadatlanul a mindig sűrűbben szedi az áldozatait. Hát, mélyen tisztelt képviselőház, méltók ilyen választások egy szabad nemzethez, mint a milyen a magyar eddig volt? Vájjon hová siilyed az alkotmány, ha Justitia ilyen messze távozik tőle? Rózsa volt, kóró lesz! Igen, hová lesz az alkotmány szentsége, a törvények tisztelete, a jogi institucziók iránt való bizalom, a fensőbbségnél keresett oltalom, a hozzá való oly szükséges vonzalom a népnek szivében? De meg is termetté az már gyümölcsét, mert a nép hangosan és nyilvánosan »tory«-nak nevezi a pártot, a mely vele ily galádul bánt el, a mely »tory« szó, hogy mit jelent magyarul, méltóztassék megnézni egy angol szótárban. Igen, mi is volt, t. ház, a lefolyt választás egyéb, mint ököljog keztyfíben, (Igás! Úgy van! a baloldalon.) mint önkényesség törvényesség álorcza alatt, a mely játszva emelt egyeseket és mosolyogva vert le ezreket? Hová lesz így a polgári tisztesség és a hazaszeretetnek fenséges érzete, mert hiszen a » hazaszeretet^ Rousseau szerint, csak chiméra ott, a hol nem egyenlő szeretettel karolják fel a népnek minden rétegét. Czéltévesztett kormányzat az, a mely »nem a népnek kielégítésében