Képviselőházi napló, 1892. XXXII. kötet • 1896. április 8–május 9.

Ülésnapok - 1892-611

611. országos fllés 1896. április 27-én, hétfőn. 355 olyan, mint a milyen Erdélyben a vízaknai választó keríílet, hogy 120 választója legyen. Helyes lett volna, hogy ha a kormány az igazságügy egységesítésének tervezetével foglalkozott volna és különösen megalkotta volna a választások tisztaságáról szóló törvényt. (Igaz! Úgy van S a szélső baloldalon.) Még, t. ház, igen sok teendője és kötelessége lett volna a kormánynak, ilyen például a főrendiház szervezetének módosítása; de sajnálattal láttuk, hogy mindig igaz aarad az a nézet, hogy itt a t. kormány kebelében nem arról van szó, hogy az ország érdekei megvédelmeztessenek, fejlődjenek és az ország haladjon, hanem tisztán arról van szó, hogy a t. szabadelvű párt megéljen. Már pedig abból, t. ház, nem fog megélni Magyarország, hogy önök megélnek. A mire még ki akarok terjeszkedni, t. ház, az a Fejérváry beszéde. (Halljuk/ Halljuk! balfelöl.) Őszintén megvallom, azért neveztem öt beszédem elején nem budapesti, hanem »fejérvári« miniszternek, mert az a beszéd szerintem még a parlamenti nívónak is alatta áll, nem az előadás és a magyarság szempontjából, hanem azon érvek szempontjából, melyeket abban egy miniszter összecsoportosított. T. ház! Azt mondja ez a fejérvári és nem budapesti miniszter, mire nézve — mondom — beszéde olyan, mint hogy ha egy vén asszony egy magaslatról leesik, össze van karmolva és repedezve, szóval mindenféle görbe körvonalak látszanak rajta, (Derültség a bal- és szélső baloldalon.) azt mondja, hogy ő a fegyelmet akarta fentartani, erre irányúit az a furcsa rendelet, melyet azt hiszem,' semmiféle komoly lexikonba, vagy az alkotmányosság történetét tartalmazó könyvbe belevenni nem fognak. T. ház! Voltam bátor elhozni a magyar honvédség szolgálati szabályzatát, a mely — eltekintve attól, hogy összmonarchiáról és birodalomról van' szó, a mi különben nem ide tartozik — azt mondja a függelemről, a fegyelemről szóló 16. §., hogy: »a fegyelem főleg az elöljárók jó példája által éretik el.< (Derültség a szélső baloldalon.) Engedelmet kérek, miben láttuk mi Fejérváry miniszter úrnál azt a jó példát, melylyel ő maga a fegyelmet igyekezett volna fentartani ? Tán abban, hogy érintetlen magyar szellemű ember, a kiről még álmunkban sem tudjuk feltételezni, hogy a magyar érdekeket el tudná árulni vagy meg tudná sérteni? vagy tán abban látjuk azt a jó példát, melylyel, mint előljáró, a feg\elmet fenn akarja tartani, hogy a magyar érdeket a védkötelezettsógről szóló minden törvényben letöri? vagy talán abban látjuk azt a nagy fegyelmet, hogy ép őt kell a kormány diabolus rotaejának tekintenünk? Azt tartom, hogy ha egyik-másik miniszter úrnak bizonyos magyarságot lehetne is tulajdonítani, akkor bizonyára Fejérváry úr az, a kit ezzel a felfogással sérteni nem lehet. Es én azon véleményben vagyok, hogy az az érvelés, hogy ő ezt a katonai parancsolatot a fegyelem szempontjából adta ki, egyátalábau beleütközik magába a katonai szabályzatba, mert a ki fegyelmet akar tartani, t. ház, az maga bírjon fegyelemmel a parlament tekintélye iránt, és vegye le a süvegét, akár katona, akár nem, a parlament előtt, mely a nemzet összes erejének képviseletét jelenti. De, t. ház, arról nem akarok szólani, hogy egyátalábau, tehát annak a nagy katonának is el van tiltva, hogy bármely katonai rendeletet indokoljon. Mindezzel nem is akarok foglalkozni, hanem beszédében főkép az a kijelentés érdekes, hogy ő tényt konstatál. A kérdést és tételt úgy odaállítani, hogy ő tényt konstatál, igen könnyű, de a t. miniszter úr beszéde egész folyamán adós maradt annak igazolásával, hogy mik képezték volna azon tényeket, melyek őt azon furcsa rendelet kibocsátására indították, mert, mi t kimutattam és Ugron képviselőtársam egy közbeszólással is megjelölte, épen az történt, hogy a honvédelmi költségvetés letárgyalása után a honvédtábornokok őt hívták ki és nem az ellenzéket, és így nem áll az, hogy az ellenzék a kellő objektivitást és mértéket meg nem tartotta volna. (Igaz! Úgy van! a szélső baloldalon.) Azzal sem akarok hosszasabban foglalkozni, hogy a parlamenti szólásszabadságnak és nyilvánosságnak egyik fő attribútuma, hogy innen senki kitiltva ne legyen. Hisz a jogászok előtt ismeretes, hogy a törvénykezésnél alapelv, hogyha a nyilvánosság meg van sértve és a tárgyalás zárt ajtók mögött történik, az egész eljárás semmis. És ha ez áll az államélet egyik ágánál, az igazságszolgáltatásnál, annál inkább áll az államéíet nagyobb ágánál, melyben a nemzet szuverenitása kifejezésre jut, a törvényhozásnál, a miből kétségtelen, hogy rendelete nemcsak a parlamentarizmusba ütközik, de azt lényegesen sérti is. (Igaz! Úgy van! a szélső baloldalon.) A miniszter úr még azt is kijelentette, hogy a kormánynak tekintélyre van szüksége. Hát mégis csak furcsa dolog, hogy a miniszter úr nem a maga hazafiságával, szorgalmával, puritán politikai jellemével, szóval nem azon tényezőkkel igyekszik a maga és a kormány tekintélyét létesíteni, melyekkel mindenütt az egész világon létesítik, hanem azt kívánja, hogy az ellenzék ne beszéljen és ténykedését ne bírálja. Ez oly kívánság, a mely talán a reglementben bujkál valahol a katonai szubordináczió 45*