Képviselőházi napló, 1892. XXXI. kötet • 1896. márczius 9–márczius 28.

Ülésnapok - 1892-587

220 587. orszá-goc ölét 1896. márczins 18-án, szerdán. nagy országos bizottságot tervezek, — dehogy tervezek, én semmit sem tervezek, — (Derültség a bal- és szélső baloldalon.) mondom, azt kérdeztem a miniszter úrtól, mibe fog kerülni az országos bizottság és annak úti költségei, szabadjegyei, szabad mulatozásai és kiállítási költségei, 8tb ? Mert az minden évben csinál majd kiállítást az ország egyik vagy másik részén és ott mindenütt ünnepélyeskedést rendeznek és mindez az ország költségén fog történni. Hogy mibe fog kerülni ez a bizottság, arra a miniszter úr egy szóval sem felelt ; egyáltalában nem is törekedett minket felvilágosítani, hogy mi az ő czélja és mi az ország terhe, a mely ebből reánk hárul ? Ehelyett, mondom, reám rohan a t. miniszter úr (Derültség a bal- és szélső baloldalon.) hogy : miért írtózom én a külföldi hiteltőke igénybe vételétől? Nem írtózom én, t. miniszter úr, — sőt hiába is irtóznám, mert hiszen mi a külföldi tőkére, fájdalom, nagyon is rá vagyunk szorulva. Ebben egyetértek vele. Egyetértek abban is, hogy mi tőkében szegény ország vagyunk. De hát, t. miniszter úr, az elég nagy baj, hogy már eddig is jelzálogleveleink túlnyomó része a külföldön van. Épen azt fejtegettem. Hát mi sokasítsuk-e ezt a bajt; növeljük-e terheinket megfelelő szükség nélkül? Hisz mondtam, hogy ha egy diadalmas hadsereg fenyegetné határainkat, akkor indo koltnak tartanám, hogy ily irtóztató állami terhet vegyünk nyakunkba. Hát hol az az ellenség ? Pusztán azért, hogy egy elméleti fejtegetést tarthassunk arról, hogy a külföldi tőke mily üdvös, ha hozzánk jön ? E részben az általam feltett, kérdésre nem felelt a t. miniszter úr, hanem verset mondott arról, mily üdvös, ha a külföld tőkét ad és mi azt invesztálhatjuk birtokunkba. A versmondás nekem nem kell, ez komoly dolog, t. földmívelésügyi miniszter úr. Már most megint itt van az egyetemlegesség; újra visszatérek reá. A t. miniszter úr nem nyugtatott meg, mi lesz hát azzal az egyetemlegességgel, hanem azt mondja, hogy nézzem meg a vízszabályozásról szóló 1879-iki törvényt, ott is egyetemlegesség van. Az nem efféle egyetemlegesség. Ha én foglalkoztam magánjoggal, foglalkozott ő is; a vízszabályozással, az igaz, nem foglalkoztam ezredrésznyit sem, mint a t. miniszter úr. De mégis tudhatja a t. miniszter úr, hogy ott a társulat veszi fel a pénzt, és a társulat összes ezéljaira van a pénz felvéve, és a társulatnak csak belkezelése az, hogy az ő ki meg befejlesztett árterületén, hogy számítja, szedi vagy nem szedi be a pénzeket. Es voltakép az árvízvédelem egy különös parczellára nem szorítható; snnak egyetemlegesnek kell lennie, mert ha a víz kiont itt, elmegy amoda is. Ez egészen más dolog. Én azt mondom, hogy a törvényhozás, a telepítés, sőt tovább megyek, a szőlődézsma megváltása óta elvszertíleg tiltotta ily esetekben az egyetemlegesség jogintézményét. Ez elvszerű, következetes és becsületes törekvése volt a törvényhozásnak az utolsó negyedszázadban. Csak most történik kísérlet, hogy az egykori Langrand-Dumonceau-féle belga bank üzelmei felújíttassanak és ezen istentelen intézmény útján— mert egyébnek nem is lehet, nem is szokás azt mondani — egész vidékek töokretétessenek.flga,?! Úgy van! a bal-és szélső balon.) Mert a mezőgazdasági munka fellendítésétől az a körülmény, hogy néhány szerencsétlen vagy tékozló helyett a takarékos és munkás embernek kell fizetni, nemcsak ezt riasztja vissza, hanem igen sok másokat is, a szomorú példa elölte állván mindenkinek. (Igaz! Úgy van! a bal- és szélső baloldalon.) Azt mondja a t. miniszter úr, hogy hát nem az ő vezetése alatt álló minisztériumnak szép feladata-e az, hogy ez az országos bizottság ingyen adjon tanácsot a szőlőgazdának ? Hát az a Bodóné megint eszembe jut. A t. miniszter úr úgy mutatja be azt az országos bizottságot, mint a mely csak ingyen való tanácsadásra vállalkozik. Hát nincs-e benne a törvényjavaslatban, hogy ez a bizottság határozza meg, ki kap kölcsönt és mekkora kölcsönt kap, hogy a kölcsön részletei mi kép folyósíttassanak, hogy megtartja-e a művelési területet az illető szőlőbirtokos, és ha nem, annak mi következménye legyen. Hiszen ez nem véleményt ad, hanem határoz, nem tanácsot ad, hanem ad kölcsönt, ha tetszik és megfoszt a kölcsöntől, ha tetszik, szóval határozási joggal bír, a banknak egy kiküldöttjével együtt. (Úgy van! Úgy van! a baloldalon.) Már t. miniszter úr, ily szörnyeteg intézmény, hogy a magyar mezőgazdák hitele és mezei munkája, módja, terve, mikéntje felett országos bizottság határozzon, még ez eltűrhető volna egy bizonyos állam szoczialisztikus felfogás szerint, de hogy egy magánbank kiküldöttje határozzon, ez példátlan. Mutasson nekem a t. miniszter úr előzetes törvényeket, a melyekkel valaha ezen törvényhozás ezen teremben ilyet megengedett. Azután a t. miniszter úr nincs jól tájékozva sok dologban. Azt mondja, hogy a slöjd módjára szervezendő művelet, a mint én javaslom határozati javaslatomban, csak a jövő nemzedéknek fogja a gyümölcseit megteremni, holott az 8 terve mindjárt segít, és azt mondja a mi niszter úr, hogy a Sybilla utolsó könyve ez,