Képviselőházi napló, 1892. XXXI. kötet • 1896. márczius 9–márczius 28.

Ülésnapok - 1892-585

164 585. országos ülés 18%. márcziu* 16-án, hétfőn. ságű kérdés, melynél pár százezer polgártársunk létéről, pár száz millióra menő nemzeti vagyon ujjáteremtéséről van szó. Ez talán nem oly kis dolog, hogy azt lehetne mindjárt mondani még a jelen kormánynyal szemben is: hogy a ház jobbat nem remél, tehát kéuytelen elfogadni azt, a mit jónak, helyesnek nem tart. Pár nappal ezelőtt — nem ugyan a miniszteri padokból, hanem azokon kívül — hangzott el a miniszterelnök úr fenyegető szava, hogy ő nem tííri az ellenmondást. (Derültség a szélsőbalon.) Ugron Gábor: Mint az intendáns! Szederkényi Nándor: De, t. ház, ha a t. miniszterelnök úr nem látszik is érezni a kérdés roppant fontosságát és egy pár órán át, lovagolva szeretne ezen keresztül ugrani, mi azt nem tehetjük, hogy e kérdésben a kellő bírálatot, sőt azon igyekezetet ne fejtsük ki, hogy a házat kapaczitáljuk, kérve kérjük: gondolja meg, mit cselekszik, midőn e törvényt életbe léptetni készííl; mert nem oly törvény ez, a melyet időről-időre, avagy egy-két év alatt eldobni, vagy a mely helyett újat létrehozni lehetne. 20 éve már annak, hogy az ország szőlőszete pusztulásnak indult. Én egyike voltam az elsőknek, a ki e nagy vész láttára a vészharangot megkongattam e házban. Én e vészt átéreztem annak legelső felléptéről máig, láttam annak pusztítását hazánkba, láttam városomban (Halljuk/ Halljuk!) Egerben, szemben állva azzal küzdöttem én magam is, nem távolról nézve azt, hanem közvetlenül munkálkodom ellene. A mit emberi erő kifejthet, kifejtettük Hevesmegyében és Egerben. Megtettünk mindent. Emlékszik a t. ház, hogy midőn a vész Magyarország egyes szőlő-vidékeinmutatkozott,a franczia védekezésnek módszere, a szénkénegezés ajánltatott, mi azt is megragadtuk. Kerestünk szénkéneget és szénkénegező gépeket. Itt panaszoltam el e házban, hogy szénkénegezni akartunk; de se szénkéneg, sem gép kapható nem volt. így egyes ember ereje sokkal gyöngébb volt, mint ennek a vésznek óriási hatalma. A védekezésnek minden módját megkíséreltük, s ha nem volna oly szomorú az állapot, talán komikusnak is tűnnék fel, midőn elmondom, hogy midőn határunkhoz közeli községben a vész legelőbb konstatáltatott, mi akkor határunkat puskalövésnyire őrszemekkel állottuk körül, nehogy azokból a községekből szőlővessző, szőlő, vagy szőlőlevéílel a íilloxerát behozzák. Hasztalan állítottuk ki az őröket, mert hiszen ma már mindenki tudja, hogy annak a vésznek sem őr, sem a hegyek, de még a tenger sem állhatja útját. Elpusztultunk, daczára annak, hogy megtettünk mindent, a mire emberi erő képes volt. Amint a vész pusztítani kezdett, gondoskodtunk telep-rendezésről is, hogy az amerikai ültetvényeket szaporítsuk, részint pedig oltványokkal mozdítsuk elő az ujjátelepítést. Nem került mindez az államnak nagy költségébe. Néhány ezer forint ily nagy védekezésnél, gondolom, nem oly nagy áldozat. Mindezt azért említem fel, hogy kimutassam, hogy uem néztük a vészt összetett kezekkel. Mi egyesek és a társadalom, mindent megtettünk annak ellenében, de végtére is világos lett, hogy itt egyesek, sőt testűletek ereje is gyenge, itt állami segélyre van szükség, az államnak kell az ő erejével közbelépni. De ezt nem mi találtuk fel. Méltóztassék a nagy, a hatalmas, a dúsgazdag Francziaországot megnézni: a legmesszebb menő állami erővel és kedvezményekkel sietett a vész által pusztított területek segélyére. Mialatt mi itt szénkéneget nem kaptunk, ott ingyen küldözték azt az illetőknek a védekezésre, és még ma is segíti őket az állam, pedig már ott vannak, hogy maholnap több oltott vesszővel beültetett szőlőjük van, mint volt régen más fajta vesszőjű szőlőjük. De itt van a szomszéd Ausztria, melynek a szőlészet nem is oly első rangú gazdasági kérdése mint nálunk; az is még 1892-ben hozta a törvényt, hogy nemcsak ingyen veszszőt ad a szegényeknek, hanem állami kamatmentes kölcsönt is biztosít és nyújt részükre. Mikor ilyeneket látunk és e törvényjavaslatot bíráljak, s ebben az állami segélynek, azt lehet mondani, minden nemét kizárva látjuk, akkor kérdem, hogy elfogadhatjuk-e mi ezt a törvényjavaslatot úgy, amint az van? Az első fejezet az állami segélyt csak egy részében tartja fenn, a vessző termelést átadja a társulatoknak. A második részt a kölcsönkérdést, átengedi egy pénzintézetnek, egy bank közvetítésének. Hát akkor azt kérdem, mit ad az állam ? Semmit. Ad garancziát és kivel szemben? A bankkal szemben. Hát akkor én azt mondom, kövesse, habár nem szeretek rá hivatkozni, a mi államunk is az osztrák példát, hol nem bank útján közvetítik, hanem közvetlenül nyitják meg a kölcsönöket. (Helyeslés a szélső baloldalon.) Tudom én, hogy itt mi a baj. A pénzügyminiszter úr fél attól, hogy esetleg igen sok pénzt vennének kölcsön. Először is meg kell jegyeznem, hogy az iránt nyugodt lehet; az a kölcsönzés oly rohamosan nem fog menni, még ha kamatnélküli lesz is. Ismerni kell a magyar népet. A magyar nép csak végső szükség esetében nyúl kölcsönhöz. (Ellenmondások.) Vannak egyes kivételek, de a magyar nép tömege irtózik a kölcsönöktől. (Igazi Úgy van! a szélső baloldalon.) De ne is ijedjenek meg tőle, hiszen az a kölcsön azoknak adatik, a kik szőlőjüket átala.