Képviselőházi napló, 1892. XXX. kötet • 1896. február 15–márczius 7.

Ülésnapok - 1892-567

567. országos ülés 1896, február 84-én, hétfőn. 205 egyszerűen abban áll, hogy az 1867 : XII. tez. nek a kereskedelemügy rendezésére vonatkozó szakaszait az élő valóságnak erejével ruházzuk fel; és ámbár mai felszólalásomnak czélja nem támadás volt, de mivel a múltaknak hibáiból és mulasztásaiból kell okulnunk a jelenre és jövőre nézve, még sem hallgathatom el a következőket. Annak a problémának kulcsa, melyet bevezetőleg felállítottam: hogyan juthatott tehát Magyarország e tekintetben biztosított önrendelkezési joggal, okos és szakavatott férfiak vezetése alatt oda, hogy neki olyan közgazdasági politikája, olyan közgazdasági berendezése legyen, a melyben drága fogyasztást olcsó eladással kombinál; a melyben mint fogyasztó is, mint termelő is szenved, a szabad kereskedésnek és a protekczioniznrusnak minden hátrányát egyesíti, minden előnyét kizárja, mint adófizető polgár is szenved: annak a problémának, hogyan juthatott ide Magyarország, a kulcsa egyszerűen a tisztelt szabadelvű-pártnak abban a politikai tradicziójában keresendő, mely szerint az 1867 : XII. tez.-ben megszabott határokon belül még egy másik képzeleti határvonal is van, a melyen túlmenni, a melyet átlépni az úgynevezett kormányképesség érdekében nem szabad, (Úgy van! Úgy van! Élénk helyeslés a bal és ssélso baloldalon.) E fonák rendszer folytán az 1867 : XII. tcz.-nek számos oly intézkedése, mely a nemzet számára jogokat tart fenn, mindig csak írott betű, mindig csak írott malaszt volt, mert valahányszor Ausztriával egyezkedtünk, óh igenis, a mi kormányaink és az őket támogató pártok hirdették szóval, hogy ők a törvény álláspontján állanak, hirdették szóval, a mint hirdeti a mostani kormány is, ha jó, Magyarország érdekének megfelelő kiegyezést nem lehet kötni, igénybe fogják venni az ország önrendelkezési jogát; de egész politikai habitusuk, egész politikai magatartásuk, sőt ebben az ügyben követett eljárásuk is mindenkire azt a benyomást tette, hogy ez a fentartás nem komoly, hogy ez tisztán formai, hogy ez nem élő valóság, hanem törvényes fikczió. (Úgy van! Úgy van! a bál- és szélső baloldalon.) Csak így lehetett megmagyarázni ezt a különben megmagyarázhatatlan jelenséget, hogy egy ország ilyen közgazdasági keretek közé jusson, mint a milyenek közt Magyarország ma sínlődik. (Úgy van! Úgy van! a balés szélső baloldalon.) És, t. ház, — ismét személyes reminiszezencziáimból idézek példát — annak igazolására, hogy a mit most mondtam, az nem üres vádaskodás. 1877-ben, mikor első ízben újította meg az ország a vám- és kereskedelmi szövetséget nem itt a házban, hanem a vámügyeknek előzetes tárgyalására kiküldött bizottságnak kebelében báró Simonyi Lajos, akkor az ellenzék egyik vezérférfia, Tisza Kálmán miniszterelnökhöz azt a kérdést intézte, vájjon biztosította-e a kormány magának a korona beleegyezését és hozzájárulását ahhoz, hogy a vámterületi elkülönítés terére is léphessen, ha ueki nem sikerűi az osztrák kormánynyal megfelelő kereskedelmi szövetséget kötni. Erre Tisza Kálmán akkori miniszterelnök úr következő választ adta báró Simonyi Lajosnak: »Minthogy a kormány azt hiszi, hogy az ország érdekeinek minden tekintetben megfelelő megegyezésre jutott az osztrák kormánynyal, nem látta szükségesnek azt, hogy magát ő Felségének szándékaira nézve tájékoztassa a külön vámterűlet létesítésének eshetőségeire nézve«. Hát, t. ház, ez a válasz mesterére vall. Ez a válasz igen elmés, de teljesen nélkülözi a belső valóságot az 1867 : XII. t.-cz. alapján. Mert bocsánatot kérek, ennek a jognak igénybevételét biztosítani, az önálló berendezés igénybevételének összes erkölcsi előfeltételeit létesítem nem akkor kell, mikor egy kormány már arra a meggyőződésre jutott, hogy nem tud megalkudni a szemben álló kormánynyal, hanem ennek erkölcsi és minden más előfeltételét, az átmenet lehetőségének minden emberileg gondolható előfeltételét biztosítania kell magának, még mielőtt egyáltalában alkudozásba lép a Lajthán túli kormánynyal. A mely kormány ezt elmulasztja, a mely kormány az önálló vámterületre való átmenetcinek feltételeit nem akarja előzetesen biztosítani, az azután hiába hivatkozik a törvény szavaira. Mert hiszen a törvény önmagában csak a jogi lehetőséget adja meg bizonyos intézkedések létesítésére; de a közgazdasági intézkedéseknek és különösen politikai kérdésekkel bár fonákul, de mégis összefüggésbe hozott közgazdasági intézkedéseknek megtétele, a technikai, az erkölcsi, a politikai, a pénzügyi, a közgazdasági és adminisztratív előfeltétek egy egész sorozatához van kötve. (Úgy van! bálfelől.) Ugy, hogy a ki ezek nélkül, a ki a vámterületi különállás előfeltételeinek teljes ignorálásával megy belé az alkudozásba, az világos jelét adja annak, hogy reá nézve a törvénynek fentartása paszta fikczió és nem élő valóság. És ezzel lerontotta azt az erősséget, mely a törvény szavaiban, mely a nemzet számára fentartott jogban épült. (Úgy van! Zajos helyeslés bálfelől.) Ezzel, t. h iérdést átvitte olyan térre, a melyről az 1867 : XII. t -ez. nem tud semmit. Mert az 1867: XII. t.-cz. azt mondja, hogy a vám- és kereskedelmi ügyeknek közössége nem foly a pragmatica sanctióból, hanem hogy az érdekeknek mindenféle összeszövődése folytán az ország kész önként vám- és kereskedelmi egyezségre lépni, magától értetődvén, hogy a meny-