Képviselőházi napló, 1892. XXIX. kötet • 1896. január 27–február 14.

Ülésnapok - 1892-545

545. országos Illés 1896. január 29-én, szerdán. 63 hatósági önkénykedéseket az autonómia ron­gyaiba takargassa és leplezze. Nincs meg a mai rendszerben a közszabadságok egyetlen egy garancziája sem ; csak a miniszter úrnak és a kormánynak nyújt minden alkalommal ürügyet arra, hogy az esetleges visszaéléseket vagy hibákat az önkormányzati szervekre háríthassák át. És ha a miniszter úr — a belügyminiszter urat érteni — működésére tekintünk, ez elég alkalmat nyújt arra, hogy épen őt az ürügyek keresésével e házban megvádolhassuk. Mert hiszen valahányszor a miniszter úr egy törvény­sértéssel — még pedig nyílt törvénysértéssel állt szemben, a mely pártérdekek miatt történt, még abban az esetben is, ha a törvény köte­lességévé tette a beavatkozást, rendesen azt hozta fel mentségül a házban .' csodálom, hogy az urak engem sürgetnek, hogy az autonómia jogkörét zavarjam és belenyúljak az önkor­mányzatba. Ha pedig esetleg a párt érdeke azt követelte, hogy a miniszter úr a törvény sérel­mével nézze el a dolgokat, akkor a miniszter úr belenyúlt az autonómiába, és különböző mértékét alkalmazta a felfogásoknak. Mikor Kossuth Ferenczet megválasztották Hódmezővásárhely törvényhatóságában dísz­tagnak, akkor a miniszter úr belenyúlt az autonómiába illetéktelenül. Mikor a csongrádi törvénysértéseket itt, e házban felhoztam, és adatokat bocsátottam a miniszter úr rendelkezé­sére, akkor a miniszter úr törvénytelennek tar­totta, hogy belenyúljon a megyei önkormány­zatba. Szóval olyan elmélete van a miniszter urnak, mint a szatiroknak, a kik egy szájból hideget és meleget fújnak, a szerint, a mint a körülmények megkövetelik. Mióta a megyei önkormányzatot legfonto­sabb funkczióitól megfosztották, azóta az egész szervezet sorvadozik és teng, mint a fulladozó beteg a romlott levegőben; nem életképes és mégsem tud meghalni. A legutolsó csapást ak­kor mérték reá, mikor beleillesztettek egy teljesen felelősség nélküli hatalmat a főispáni jogkör mindenhatóságával. (Úgy van! balfelöl.) Ez a főispáni instituczió routotta meg a közigazga­tás egész szellemét. Nem az egyes főispánok­ról akarok én itt elítélőleg nyilatkozni, mert azt hiszem, hogy sokkal többet ártanék kriti­kám erősségének, ha személyekkel akarnám a dolgot takarni, mint ha az intézmény gyarló­ságait tárom fel. A főispánok között is vanak igen korrekt, nem csak egyénileg, de hivatalukban is eléggé és teljesen megbízható emberek. De maga az intézmény szelleme, a szervezetnek úgyszólván a törvényszerűsége hozza magával, hogy az * főispán, a ki csak egy eszköz ebben a szerve­zetben, s mozgató rugója a központi hatalom ahhoz mindenkor alkalmazkodni kénytelen is. A mily szellem vezeti magát a központi hatal­mat, azt a szellemet képviseli künn az a főis­pán is. (Igazi Ugy van! a bal- és szélső bál­oldalon.) Szóval, ő az órán a mutató, maga a rugó és kerék a miniszter úr, a ki mozgatja, és a kinek irányeszméi szerint kénytelen a főis­pán eljárni. Ez az oka, hogy a főispáni insti­tuczió magának a társadalomnak, magának a magyar állam tekintélyének, de főleg az állam­polgároknak nagy kárával és sok erkölcsi vesz­teségével jár. Maga az instituczió körülbelül -­hogy hasonlatban fejezzem ki magamat — olyan nekünk, mint az indus-vallási nézetekben a fehér elefánt, a melynek az a szerepe jut, hogy egy magasabb erőt és hatalmat képvisel. Képviseli az áldás és a bőség forrásának osztogatóját, és épen azért köztiszteletnek tárgya, és szabadon tapossa le a páriák rizsföldjét és annál nagyobb tisztelet tárgya, minél félelmetesebb agyara van. (Derültség a bal- és szélső baloldalon.) T. ház! Nem csoda, hogy ily szellem mel­lett a főispáni, szervezet nálunk nemcsak rosz­szúl funkczionál, hanem meghamisítja a nemzet közgondolkozását, sőt a társadalmi életbe is beleviszi néha a botrányokat. Mert ha Tacitus elmondhatta egykor, hogy »omnia serviliter pro dominatíone«, hát a főispáni karról is el lehet azt a mai időbea mondani. A fő qualiíikáczió a miniszter úr szemében az, hogy megbízható kortest és pártférfiút állíthasson egyes megyék élére, a hol az a főispán a törvények megke­rülésével, jogtiprással némítsa el az ellenzék jogos panaszait, és iparkodjék a kormánypárti érdekeket ott képviselni. No hát a főispáni kar is megérett Tacitus mondására: >Omnia serviliter pro domiuatione.< Mikor a miniszter urnak ezeket az állapotokat itt a házban minden oldalról szemére vetik és felhozzák, a miniszter úr egyszerűen azt mondja, hogy én kénytelen vagyok leszámolni a tény­leges állapotokkal. Az ő álláspontja tehát körül­belül oda konkludáí: én reformokat akarok, tehát a jelenlegi szervezetet én is rossznak tar­tom, de mivel adminisztrálni mégis csak kell valahogyan, a jó rendszer hiányában kénytelen vagyok a jelenlegi rossz rendszerrel kormá­nyozni. Hát kérem, ezen álláspont természetes és megokolt, bár felhozhatnám azt az ellenállí­tást, hogy nem a rendszerben van főleg a hiba, hanem az emberekben, a kik a rendszerrel vissza­élnek. Mert valamint az iskolát sem a jó tan­tervek teszik jóvá, hanem maga a tanítás köz­szelleme és a jó tanár, úgy az adminisztrácziót még rossz rendszer mellett is korrekt kormány­zati szellemmel és pártatlan eljárással jóvá, vagy legalább is tűrhetővé lehet tenni. (Élénk helyes­lés a bal- és szélső baloldalon.)

Next

/
Oldalképek
Tartalom