Képviselőházi napló, 1892. XXIX. kötet • 1896. január 27–február 14.

Ülésnapok - 1892-553

274 559. országos ülés 1896. február 7-én, pénteken. kormányzat és annak irányítása mindenesetre befolyt, és részben annak terhére is esik. Mert mit látunk, t. ház? Ha tekintetbe veszszük, hogy összes eddigi kultuszminisztereink részint Freigeisterek, részint kriminálisták voltak, hiszen akkor ne csodálkozzunk, hogy ha a kozmopolitizmuanak útját soha nem állták, és ha a kozmopolitizmus ezen országban hivatalos lendítést és irányt is nyert, és ha az ma már országossá is lett. És ez folytattatik ma is. A t. kultuszminiszter úr egy év alatt lázas tevékenységgel és számtalan nyilatkozataival, melyeket szóval és írásban mindenütt érvényesített, ennek az úgynevezett kozmopolitikus szellemnek mintegy szószólójává avatta fel magát. Engem nagyon meglepett az a beszéd, melyet a kultuszminiszter úr múlt újév napján a ház akkori elnökének üdvözlésénél mondott. Abban a beszédében a magasabb erkölcstant állítja a közélet kultuszává. Hát, szerény tudomásom szerint, erkölcstan csak egy van: az általános elvont erkölcstan, és annak szelleme az állami élet minden terén kell hogy érvényesüljön. Két erkölcstan, nézetem szerint, nem lehet; s pláne, hogy az egyik magasabb, a másik alantasabb legyen, az előttem érthetetlen. (Helyeslés a szélső baloldalon.) Hiszen maga az állam is erkölcsi alapon nyugszik, erkölcs nélkül nem exisztálhívt, és a maga feladatait e nélkül nem is valósíthatja meg, hisz emberekből áll az állam, és az ember a maga erkölcsi mivolta nélkül valójában nem is tökéletesedik. T. képviselőház! Hisz híres költőnk, Berzsenyi maga mondja : »Minden országnak támasza, talpköve a tiszta erkölcs.« A miniszter úrral szemben múlt évi költségvetési beszédében e házban Kovács Albert képviselőtársam állította, hogy az atheizmusnak híres védője lenne, és mégis a katholikus vallás hívének vallotta magát, és ennek jeléül itt imádkozott is. T. képviselőház! Legyen az akárki, én a magánember vallását mindaddig, míg az az ő belső életének körébe tartozik, érinteni nem akarom. En a vallásszabadság barátja vagyok. Mihelyt azonban egy vallási felfogás külső nyilvánúlást nyer, mihelyt egy állami kultúra élén álló férfiú kinyilvánított vallási magatartásáról és véleményéről van szó: akkor, t. képviselőház, mindenesetre politikai kérdéssé válik az, hogy czélszeríí-e a magán vallásfel fogást úgy nyilvánítani, a mi ellenkezik az ország nagy közvéleményével? Nekem a vallásról meg vau a magam fogalma; én a vallást az állami életben is szükségesnek tarlóm, mert e földön és annak bajaiban a síron túli létre a szellemet a vallás irányítja. A miniszter úrról az a hír száll, hogy állítólag úgy nyilatkozott volna nyilvánosan, mintha az új valláspolitikai törvényjavaslatok törvényerőre emelkedésével az ország eddigi keresztény jellege megszűnt volna. Ha ez áll, akkor a miniszter úr túlment egy komoly államférfiú mííködése körén. Azt állítani, hogy megszűnt az az alap, melyen eddigi államéletünk nyugodott, roppant veszedelmes tantétel. De nem szűnt meg, mert azáltal, hogy a felekezetnélküliséget megállapították és a reczepcziót behozták: nem történt semmi más, mint az, a mi 48-ban történt, a mikor a nemesség az alkotmány sánczai közé a nem-nemeseket is bevette. Még egy körülményre^ kell reflektálnom a miniszter úrral szemben. És ez az, hogy a t. miniszter úr — mint czikkíró — egyik tanügyi lapban, a »Néptanítók L»pjá«-ban, az altruizmust hirdette. Én erre nézve megjegyzem, hogy lehet valaki Comte Ágoston filozófiájának vagy más transezendentális filozófiának híve, de míg az emberek nem lesznek angyalok, ezen eszméket a földön megvalósítani nem lehet. Az érdek vezeti az emberiséget, s az érdeket csak a felebaráti szeretet korlátozza. De ennek szebb formuláját sem Comte Ágoston, sem más filozófus sohasem találta ki, mint a kereszténység megalapítója, a ki azt mondta: »Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat*, és »a mit nem akarsz hogy mások megtegyenek veled, te se tedd azt másokkal«. (Helyeslés a stélsö baloldalon.) A zsenge ifjúságot arra biztatni, hogy önmagukat másokért teljesei) feláldozzák, vezethet arra, hogy Leonidások lesznek belőlük, de a kik aztán fel nem áldozzák magukat a hazáért, azokat valakinek csak el kell tartani, és akkor aztán az államnak kell átvenni a róluk való gondoskodást! Engem a nemzeti kultúra ily vezetése és irányzása ki nem elégít. Valóságos kultúrpolitikát, olyat, mely az ország hivatásának és jellegének megfelel, csak úgy leszünk képesek megvalósítani, hogy ha mindama szoezialisztikus s egyéb felforgató eszméket, melyek legutóbb lábra kaptak és az ország szellemét megmételyezik, kiírtjuk. Hozzájárulok Ugron Gábor t. képviselőtársam határozati javaslatához, mely a javításra némi útbaigazítást ád, de a tételt a kormány iránti bizalmatlanságom folytán meg nem szavazom. (Élénk helyeslés a szélső baloldalon.) Elnök: Hock képviselő úr óhajt nyilatkozni. Hock János: T. ház! Előbbi beszédemlen Nagy Frigyesnek egy kifejezését említettem fel, és csak Utólag értesültem, hogy ez az ismert klasszikus mondás nemcsak abban az időben birt feltüzelő hatássa], hanem ez a hatása most is tapasztalható volt. Miután hallottam, hogy némelyek azt magukra nézve sértés-