Képviselőházi napló, 1892. XXIX. kötet • 1896. január 27–február 14.

Ülésnapok - 1892-553

8ő3. országos iilés 189ft. február 7-én

5 pénteken. 259 (Igaz! Úgy van! a szélső baloldalon.) Ne gondolja tehát senki, t. ház, azt, minthogy ha a vallásos nevelés pusztán az illető felekezetek érdeke volna; nem, hanem az társadalmi, politikai és egyszersmind níigy állami érdek is. (Helyeslés a szélső baloldalon.) Vallástalan, vagy épen erkölcstelen polgárok sohasem alkották még valamely államnak az erejét, míg ellenben a vallásos polgárok mindig biztos támaszai, erős oszlopai voltak a hazának. (Helyeslés a szélső baloldalon.) Azért, t. ház, okvetlenül szükséges és állami érdek az, liogy az iskolák vallásos nevelést is adjanak. És ha már — mint előbb említem — a vallás tanítása csakugyan kihagyatott, kimaradt is az állami és községi -iskolák tantárgyai közül, ha a vallás tanítása egyedül a felekezeteknek gondjaira hagyatott és bízatott, ez még egyáltalában nem menti fel a közoktatásügyi kormányt, a t. miniszter urat, azon kötelezettség alól, hogy akkor, ha így állanak a dolgok, menjen a vallásfentartó egyházaknak segítségére, azoknak erejét fokozza, emelje, hogy azok azután csakugyan képesek legyenek már ott az iskolában ezen nemzeti szempontból és állami érdekből annyira szükséges vallási nevelést is megadni a növendékek számára. (Helyeslés a szélső baloldalon.) Itt csak azt akarom megjegyezni, t. ház, hogy itt aztán nem morzsalékokra, hulladékokra, könyöradományokra van szükség, hanem olyan segítségre, a mely magában a törvényben gyökeredzik, és olyan segítségre, a mely méltó legyen mind a magyar államhoz, mind azon nagy nemzeti érdekhez, a melyet azon egyházak a vallási nevelés által képviselnek. (Helyeslés a szélső baloldalon.) Az egyháznak és államnak kölcsönösen kellene a nemzeti nagy czéloknál támogatni egymást, mert hiszen mindkettőnek közös és igen inigyérdekü czéljaik vannak. így például azt hiszem, — és ezt csak senki sem fogja tagadni — hogy mindkettőnek, az egyháznak és az államnak közös czélja az, hogy polgárai műveltek, a törvényt tisztelők, és erkölcsösek legyenek. Már pedig, t. ház, ennek alapja, hogy úgy mondjam, nélkülözhetetlen feltétele az, hogy vallásosak is legyenek. Menjen tehát az állam, mint világilag erősebb fél, segítségére a gyengébbnek, az egyháznak, és pedig, mondom, törvényes alapon, a törvény útmutatása szerint. Akkor én azt hiszem, t. ház, hogy közös erővel a mi nemzetünk és hazánk nagyságának felvirágoztatására törekvő czélutikat bizonyosan el fogjuk érni. (Úgy van! Úgy van! a szélső baloldalon.) Engedje meg a t. ház, hogy a nemzeti és vallásos nevelés szükségességére vonatkozólag csakis egyetlen egyet említsek fel. (Halljuk! Halljuk!) ' Én elhiszem, hogy lesznek olyanok, a kik talán nem is helyeslik, talán nem is ide tartozónak vélik, a mit mondandó leszek; de én, t, ház, mégis ezt is olyan fontosnak, lényegesnek tartom, hogy azt felemlíteni bátorkodom; és ez nem más, mint a t. miniszter úrnak a nőemanczipáczióra, (Halljuk! Halljuk!) vagyis a nők egyetemre bocsátására vonatkozó intézkedései. Igen sokan riadó örömmel vejték a miniszter úrnak ezt az intézkedését tudomásul, (Helyeslés a jobboldalon.) s megvallom, hogy a szerint, a milyen szempontból tekinti valaki e kérdést, hát találhat örömre okot. Én azonban a magam részéről — egész őszinteséggel megvallom — semmit sem örültem. (Halljuk! Halljuk!) Hogy miért nem, annak okát röviden fogom megmondani. (Halljuk! Halljuk!) Egy ezredéve már annak, t. ház, hogy fennál ez a mi hazánk. Oly nagy idő, hogy szinte irigykedve tekintenek most mireánk sokan, és csodálkozva beszélnek — még magunk között is — hazánk ezeréves fennállásáról. Aztán keresik az okokat is. Az egyik az egyházban, a nemzet tagjai vallásosságában, a másik a magyar nép alkotmányos érzületében és lángoló hazaszeretetében, a harmadik a kettőben együtt véli az okokat feltalálni. De legyen bármelyik, én azt kérdem, t. ház, hogy vájjon ki adta és ki nevelte az egyházaknak azokat a vallásos tagokat; vagy ki adta és ki nevelte a hazának azokat a híí, azokat a lángoló, lelkes honfiakat, hanem ha az anya, az édesanya?! (Úgy van! a bál- és szélső baloldalon.) Igenis, t. ház, az az édesanya, a ki női és anyai nagyszerű és magasztos hivatásának betöltését bizony nem a külvilág zajában, nem az iskolák vagy az egyetemek padjain, hanem otthon, a házi szentélyben, a család körében, a gyermekek gondos nevelésében, és azoknak hazafias és vallásos nevelése megadásában vélték feltalálni. (Élénk helyeslés a bal- és szélső baloldalon.) Az a magyar nő és édesanya, t. ház, a kitől reményt, bizalmat, hitszeretetet, hazaszeretet és lánglelkesedést tanult a család minden tagja, (Éljenzés.) ifja, örege, kicsinyje és nagyja egyaránt. Nem folytatom tovább. Miért is folytatnám, t. ház, hiszen azt mindenki tudja, hogy a nőnek meg van a maga hivatása, még pedig olyan hivatása, a melynél szebb, magasztosabb, dicsőbb nincs és nem is lesz. (Igaz! Úgy van! a bal- és szélsőbalon.) Miért kellene tehát e hivatásuk köréből őket mintegy kényszerítve kiragadni akarni? De ha mégis, t. ház, bár ha csak bizonyos részben is, ezen nagyszerű hivatás köréből azok kiragadtatnak, ez, én szerintem, ismét új és fontos ok arra nézve, hogy a nemzeti és vallásos nevelést a gyermekkorban már az iskolában megadni igyekezzünk. SES*