Képviselőházi napló, 1892. XXIX. kötet • 1896. január 27–február 14.

Ülésnapok - 1892-552

252 §52. országos ülés 1896. február 6-án, csütörtökön. núskodó míí jelent meg a könyvpiaczon, a melynek gyakori panaszhangja az, hogy az államnak ezen másfél évtized óta annyi áldozatába, annyi százezreibe került tanfolyamok sehogy sem képesek a várt gyümölcsöket megteremni. A törvény létrejöttét követett tíz év múltán, vagyis 1889-ben volt az állam hivatalos nyelvét tanítási képességgel nem biró néptanítók száma 2220. Ez a mennyiség lecsökkent öt év alatt, vagyis 1895-ig, 1928-ra. Az átlagos évi számcsökkenés tehát 54. Ha ez a számcsökkenés továbbra is ebben az arányban folytatódik, — pedig maga a miniszteri jelentés sem képes e téren fokozatos haladást feltüntetni — akkor a magyar államnak lesz szerencséje, de csak úgy 35—36 év múltán, abba az irigylendő helyzetbe jönni, hogy hivatalos nyelvét az ország minden néptanítója megérti, vagy ha kell, beszéli. Ugyanazon miniszteri jelentésben foglaltatik egyebek között az is, hogy az állam hivatalos nyelve sikerrel oktattatott minden 100 görög katholikus iskola közül 64-ben, s minden 100 görög keleti iskola közül 52-ben. A tanításnak már ez az eredménye sem valami nagyon biztató, de a legkiáltóbb bizonyság szói a mellett, hogy még ennek a valóságában is alaposan kételkedjünk. Mert nézzük csak a jelentésnek egy más helyén a tanfelügyelők iskolalátogatásainak kimutatását és ott azt olvashatjuk, hogy a tanfelügyelők ugyanazon tanévben meglátogattak minden 100 görög katholikus iskola közül csak 24-et, és minden 100 görög keleti iskola közül csak 33-at. Mindenki beláthatja, t. ház, hogy a síkeres oktatás tekintetéhen a tanfelügyelő bizonyságot több iskoláról ki nem állíthat, mint a mennyit ő ugyanazon tanévben meglátogatott; egyszóval, ha valamely tanévben a tanfelügyelő csak 24 iskolát látogatott meg, akkor nem bizonyíthatja, hogy a tanítás 64 iskolában történt sikerrel. (Igául Úgy van! Helyeslés a szélső baloldalon.) Mellesleg mondva pedig ez az egész dolog arra enged következtetni, hogy a tanfelügyelők a nyelvtanítás eredményének adatait nem a saját közvetlen tapasztalataikból, hanem más megbízhatatlan forrásokból merítik s úgy terjesztik fel azokat a közoktatásügyi kormányhoz, a hol aztán azok az adatok minden megrostálás nélkül fogadtatnak el. És midőn ez így van, méltán támadhat az az aggodalmunk, hogy a miniszteri jelentés egyéb adatainál is a valóságos állapotok sokkal kedvezőtlenebbek. A miniszteri jelentés általában a felekezeti tanképezdék felszerelését, ellátását, tanerői és oktatási berendezését, tanmódszerét, tanképesítési rendszerét és egyebeket illetőleg is, hol kifejezetten, hol a megfelelő számadatok kidomborításával, meglehetősen bőven fejezi ki elégedetlenségeit. A tanítóképezdék mindegyikére nézve talán a jelentésben felhozott bajok összessége nem áll; de ha mégis állana, úgy, ha valami, épen ez indokolhatná legerősebben, hogy az egész vonalon az állam vegye kezébe a tanitóképezdei oktatást. Az állami felügyelet ezekben a tanképezdékben ellenőrizheti valahogy a tanítás külső eredményét, de nem ellenőrizheti soha eléggé a tanításnak és a nevelésnek a szellemét. Ott oly idegen aspiráeziók apostolaiként nevelődhetnek szabadon a leendő néptanítók, hogy azok működésétől jót, megnyugtatót várni nem lehet. Hogyan is lenne várható? Én ebből az alkalomból folyólag nem akarok most kitérni a nemzetiségi sajtó egy részének szünetlen izgatásaira, csak hivatkozom egyenesen arra a rendeltetésénéi fogva természetesen szelidhangú és tartalmú felségfolyamodványra, a melyet mostanában a román papok és tanítók gyülekezete a memorandum-pör szökevényeinek megkegyelmeztetése érdekében megszerkesztett. Ez a kérvény beszél Szent-Isván koronájáról, a hazáról, de egyetlen szóval sem tesz említést a magyar koronáról, a magyar hazáról, avagy annak a nyilt beismeréséről, hogy a megkegyelmezendők valóban államellenes vétséget követtek el. Hát, hiszen az bizonyos dolog, hogy Szent-István koronája és a magyar korona egy és ugyanaz; hanem másfelől az is bizonyos, hogy mióta első királyunk állítólagos mondását, a poliglott országok szilárdságáról s a többnyelvűség állami hasznosságáról, sikerült az érdeklett köröknek a hiszékenység előtt való gyanánt feltüntetni s azt a hagyamányszerű hitelesség burkába öltöztetni, azóta a nemzetiségi álláspontnak jogosultsága és jóhiszeműsége igen sok ember szemében teljesen fedezve van; azóta bizonyos körök részéről, ha úgy hozza a szükség magával, Szent-István koronáját bőségesen emlegetve, de a magyar korona, a magyar királyság kifejezése mindannyiszor gondosan kerülve van; azóta a haza, midőn ily részről emlegettetik, de minden jelzés és megnevezés nélkül, jelentheti a legszűkebbkörfí patriotizmust is, de nem azt az egészet, a melynek integritása, a melynek alkotmánya, törvényei és intézményei iránt hűséggel viseltetünk. (Úgy van! a szélső baloldalon,) A történelem végítélete Corioláut nem bélyegzi hazaárúlónak, mert megtért, s ebben benne rejlik bűnösségének önbeismerése; azonban a felségfolyamodó papok és tanítók ilyenre ügyet sem vetnek, hanem azt mondják, hogy a megkegyelmezendők ártatlanok. Igen, az 6 politikai felfogásuk szerint ártatlanok s ebben rejlik épen a baj. És mégis, t. ház, ha nyugodtan akarunk ítélni, miért ne lehetne feltételeznünk, hogy ezek az; emberek, a kik így gondolkoznak, jóhiszemüleg is cselekedhetnek