Képviselőházi napló, 1892. XXIX. kötet • 1896. január 27–február 14.

Ülésnapok - 1892-552

652. országos ülés Í8M. február 6-án, csflt8rtök5n. 347 tendőnként csak 25—30 állami iskola keletkezik. Azt mondta továbbá az igen tisztelt miniszter úr, hogy az iskoláknak ma csak 18°/o-a az államé, a többi nem azé; azt mondta, hogy 2,270.000 iskolakötelezett közül esak 100.000 jár állami iskolába, fél millión felül levő iskolaköteles pedig egyáltalán nem. Azt mondta a miniszter úr, — csak az '6 beszédéből idézem az adatokat, — hogy a magyar tannyelvű iskolák száma 57°/o> a többi 43°/o nyelve nem tiszta magyar; a tanítók közül pedig 2°/o van még mindig, a ki a magyar nyelvet egyáltalán nem érti, a mi 800 és egynéhányat jelent számban kifejezve. Azt mondta a miniszter úr, hogy a magyar nyelvet sikerrel nem tanítják 657 görög katolikus, 846 görög keleti és 234 ágostai hitvallású iskolában. Ez összesen 1737 iskola, holott az államnak összesen 1096 iskolája van. Végűi azt mondta a miniszter úr: fájdalom, ma sok felekezeti és községi iskola van, mely a dákórománizmus és pánszlávizmus fészkét képezi. Már most, t. miniszter úr, ezeket az adatokat ön hozta elő itt a házban. Ezek szomorúan világítják meg iskoláztatási állapotunkat, szomorúan világosítják meg azt, hogy az állam a mai rendszer mellett a magyarság ügyét nem képes előmozdítani, azt a ezéit, melyet a miniszter maga megjelöl, nem képes elérni. Hát akkor mi az, a mi a t. miniszter úrral azt mondatja, hogy az iskolák felállítása és fentartása pedig kétségbevonhatatlanul nem az államnak kizárólagos feladata? Azt mondja a miniszter úr: meg tudjuk azt oldani másképen. Hogyan tudjuk megoldani? Úgy tudjuk megoldani, hogy az eredmények olyanok, a melyeknek a miniszter úr igen szomorú képét adta. A miniszter úr azt mondta: kérem, hagyjuk ezt a dolgot, hiszen látjuk, hogy szép eredményeket lehet elérni úgy is, hiszen meg lehet csinálni ezt a kérdést a mostani kereteken beltíl; nézzük Budapest fővárost, Verseczet, Szegedet, Aradot, Temesvárt. Ezeket a városokat méltóztatott felhozni, hogy ezek mind igen nagy eredményeket értek el a saját iskoláikkal. Hát mit bizonyít ez? Azt bizonyítja, hogy a hol az iskola magyar volt, ott igenis nagy eredményeket lehetett elérni. Én magam is a magam tapasztalatából bizonyíthatom, hogy a fővárosban, hála Istennek, még az utczán játszó gyermekek is magyarul beszélnek. Mi csinálta ezt? Csinálta az, hogy az iskola mindenütt a magyar nyelvet terjeszti. Tehát, t. miniszter úr, hogyha azután a nem államosított iskolák mellett a felekezetek által, és a különböző nemzetiségek által lakott vidékeken oly szomorú eredményeket érünk el, mint a minőknek szószólója épen a miniszter úr, ha egyéb eredményeket nem tudtunk elérni, akkor az államosítás mellett senki sem mondott el e házban hatalmasabb érveket, mint épen a t. miniszter úr. Én, t. ház, tudom, hogy ennek vannak bizonyos nehézségei. Áz egyik nehézség a felekezeteknek féltékenykedése. Én, t. ház, épen csak azoknak a felekezeteknek féltékenységére akarnék tekintettel lenni, a melyek a leghazafiasabbak, a melyek kötelességeiknek a legjobban megfeleltek, mert a többiek ezt nem érdemlik meg. (Helyeslés.Úgy van! a szélső baloldalon.) Azok, a kik e tekintetben kötelességeiket nem teljesítették, semmiféle tekintetre, semmiféle kíméletre nem érdemesek. (Ügy van! a szélső baloldalon.) Nem áll ez példának okáért a protestáns felekezetekre, különösen pedig a református felekezetre, a mely szeretettel ápolja iskoláit, a mely hazafias szellemet terjeszt az ő iskoláiban ; ennek féltékenysége esetleg lehet olyan, a mely megérdemli a kíméletet. Csakhogy épen ezek egyszersmind a leghazafiasabb elemek, a melyek ha egyszer meggyőződnek arról, hogy az iskolák államosítására országos szempontból szükség van, a legkönnyebben fognak megbékülni azzal, hogy ők is lemondjanak jogaik egy részéről, csak azért, hogy az országnak, a hazának használjanak. Hogy ez így van, annak a mai ülésen is tanúi voltuuk Illyés Bálint t. barátom felszólalása alkalmával. (Helyeslés a szélső baloldalon.) A másik, t. ház, a költségnek a kérdése ; de én azt gondolom, hogy e tekintetben a költség oly nagy, oly túlmagas nem fog lenni, mint a hogy azt némelyek hiszik. Mert hiszen miről van szó? Arról, hogy építtessenek iskolák, mégpedig állami iskolák, első sorban ott, a hol semmiféle iskolák nincsenek. Ez úgyis olyan kötelesség, mely alól nem lehet becsülettel kibújni ; a mely szégyen, ha nem teljesíttetik, A másik pedig az, hogy azokat az iskolákat, melyeket eddig nem az állam tartott fenn, ezeutiíl az áiiam tartsa fenn. Hát ki tartotta fenn az iskolákat? Fentartották részben bizonyos alapokból, részben pedig bizonyos felekezetek az állampolgárok hozzájárulásából. Már most arra az állampolgárra nézve nagyon egyre megy, ha az iskolára szánt filléreit úgy adja oda, mint a felekezetnek tagja, vagy mint az országnak polgára. Az iskolák legnagyobb részét az állampolgárok hozzájárulásával tartották fenn, abból fog kelleni jövőben is fentartani. Nekem az a meggyőződésem, hogy a ki egységes magyar államot akar, annak akarni kell az államosított iskolákat is. Hol volnánk, ha 1867-ben államosítottuk volna az iskolákat? Nem volnának nekünk a felekezetekkel, a nem-