Képviselőházi napló, 1892. XXVII. kötet • 1895. október 18–deczember 16.

Ülésnapok - 1892-510

510. országos ülés 1895. november 21-én, csüt&rtCkSn. 6fe vánom, hogy a béke olajágának lengetése sem elég. És, mint törvényhozó, vizsgálni akarom a bekövetkezett és legközelebbi indokokat arra, hogy különösen a lelkészkedő papság felekezeti érzékenysége sértve van-e, és ha igen: intézményeket kérek a kormánytól, melyek kielégítik legalább részben — felfogásom szerint — a felekezeti éraékenységet. Nem tehetek róla, mikor nyíltan, őszintén merem felszínre juttatni a bajokat, kijelentem azt is, hogy a felekezetek egyes lelkészei által felhozott sérelmeknek, szervezetükre tekintettel, van valami jogosultságuk. Van tehát a kormánynak teendője, van kötelessége, hogy ezen felzúdult állapottal szemben a békét legalább egy részről helyreállítani iparkodjék. Hogy félre ne értessem, kijelentem, hogy én egyénileg mint katholikus ember vallás-erkölcsi alapon állok, és különösen szükségesnek tartom a vallásfelekezeti hitélet fölvirágzását ez országvan, mert különösen tekintve a nép alantas műveltségi fokát, én a vallási fogalmakat az erkölcs fogalmával azonosítottnak tartom, és ezt istápolni mindnyájunknak közös kötelessége. Ezen álláspontnak hangsúlyozása mellett konstatálom, hogy a keresztény felekezeteknél, úgy a protestáns, mint a katholikus lelkészeknél, jogosult a panasz abban a tekintetben, hogy anyagi érdekeik a reformok folytán sértve lettek. (Halljuk! Halljuk! balfelöl.) A mi pedig a tulajdonképeni intenzív vallásosságot illeti itt már különbséget kell tennem a protestáns és a katholikus felekezet között, a mennyiben az egyházpolitikai reformok révén a polgári házasság kötelező kijelentése, ha tekintetbe veszem azt, hogy ezentúl nem lesz köteles megjelenni a lelkész előtt a fél, a protestánsokra nem annyira sérelmes, mint a katholikusokra, mert a protestánsoknál az autonómikus szervezetüknél fogva az együvé tartozandóság érzete sokkal jobban van kifejlődve, a mennyiben azok a társadalmi téren is érintkezésben vannak, míg a katholikus szervezet szerint az érintkezés a lelkész ós a nép között csak a templomban van meg, azonkívül a lelkész megszűnik érintkezni híveivel, azért rá nézve, ha ily fontos aktusnál, mint a házasság a felek nem jelennek meg előtte, elvesztvén a hivőkkel érintkezési pontjukat, sérelem a polgári házasság életbeléptetése. Ép ezért föltétlen kötelessége a kormánynak gondoskodni arról, hogy a jövedelmükben megcsonkított szegény protestáns lelkészek a szükséghez képest sególyeztessenek, de kötelessége gondoskodni a katholikus lelkészkedő papság javadalmazásáról is, s a kongrua rendezésének kérdését soron kívül elő kell vennie. Nem csoda, ha az a 600— 700 forint évi jövedelemmel biró katholikus lelkész érezve, hogy az egyházpolitikai reformok által épen az ő jövedelme csonkul, ki a nép hitéletén fáradozik, míg a 10—20—30 ezer forint évi jövedelmet élvező kanonokok, s a száz ezreket élvező püspökök valószínűleg megint a kormány kegyei keresésével fogják biztosítani jövendő sorsukat. Másodszor elengedhetetlen kötelessége a kormánynak gondoskodni a másik feltárt baj orvoslásáról is, még pedig a katholikus autonómia mielőbbi behozatalával. A katholikus hitélet lazasága, a vallási közöny, másrészt a lelkészkedő papság viselkedésében mutatkozó esetleges túlkapások ezáltal szerintem teljesen meg fognak szűnni. A hierarchikus szervezet a múltban megtette kötelességét, de most már evidenssé kell válnia, hogy a lelkész van híveiért és viszont. Ez egymásra utaltság az egyház közös ügyeinek közös elintézése, a vagyoni viszonyokba való beleszólása a világi elemnek sokkal jobban meg fogja erősíteni a hitéletet, mint a mennyire még a legérzékenyebbek szerint ia az egyházpolitikai reformok azt megcsorbíthatták. Azt hiszem, hogy a lelkészkedő papság látva a kormánynak ily irányban való jóakaratú közreműködését, meg fog szűnni államés társadalombontó eszméket hirdetni, a felekezeti gyűlölség helyét a szeretet hirdetése fogja elfoglalni, s azt hiszem, igazán intenzív, vallásos krisztusi hitélet fog létrejönni. Midőn e teendőkről szólok, nem hagyhatom figyelmen kivtíl, hogy rendkívül fontos kötelességek háramólnak azon közegekre is, melyek az egyházpolitikai reformokat végrehajtják. A t. kormány a községi jegyzőkre bízta ezt, és szerintem helyesen, mert közigazgatásunk organizmusában más, e törvények végrehajtására alkalmasabb közeg nincs. De nagy hiba, hogy a jegyzőknek sem kedvük, sem elég idejük e törvények végrehajtására. Mióta a jegyzői állás most 24 éve kreáltatott, minden év törvényhozása oly óriási munkakört rakott a jegyzők vállára, hogy a kormány által reáruházott teendők folytán a jegyző megszűnik a község tisztviselője lenni, s teljesen az állam funkcziónáriusa, habár a községtől húzza is fizetését. A községi jegyző fizetése 24 évvel ezelőtt 400 frtnyi minimumban állapíttatott meg, de akkor még a munkakör egészen más volt. Emlékezzünk csak a törvényjavaslat tárgyalásakor Deák Ferencz azon emlékezetes mondására, hogy 400 frt egyelőre elég, mert a falúban a nép privát ügyeivel is foglalkozik, és még egyszer annyi jövedelemre tehet szert. Ezen akczidencziák biztosítanak majd kellő megélhetést a községi jegyzőknek, Akkor talán e 400 frt elégséges volt, a munkakör azonban megszaporodván, a privát felek ügyköre is komplikáltabb, úgy, hogy azt a jegyző nem is tudja elvégezni, de még