Képviselőházi napló, 1892. XXVII. kötet • 1895. október 18–deczember 16.

Ülésnapok - 1892-525

478 525. országos ülés 1895. deczeraber 9-én, hétfőn. engedem, általa teljesen érzett — lojalitásnak osztentative adjon kifejezést. Hogy hangzik ez a két dolog össze? Nem hasonló-e az eset a horvát bánnal, a kire az összes hivatalos és félhivatalos apparátus kigyót-békát kiabált és unisono hangoztatta, hogy prestizse örökre elveszett, hogy politikai téren örökre lehetetlenné vált, hogy fontos misziók betöltésére teljesen képtelen. Hogy hangzik, ismétlem, az a két dolog össze, hogy egyfelől a múltakban így járnak tényleg el, ma pedig expiálni akarjuk minde/.eket azzal, hogy a horvát bán tevékenységének és érdemeinek dicsőítésében exczellálnak. Én tehát csA azt konstatálom, hogy, ha oly exponált helyzetben, mint a horvát bán van, az épen megsebezfetik, akkor szenvedniök kell azon nagy érdekeknek is, melyek az 8 kezébe le vanmik téve. Ivánka Oszkár: Vigyék oda az okos Báuffyt! Horánszky Nándor: T. ház! Az mondatott Tisza István t. képviselőtársam részéről, hogy az ellenzék azon vita által, mely a horvát kérdésben itt a házban kifejlődött, a horvátországi túlzó elemek malmára hajtja a vizet. Ugyan kérem, ki hajtja a malmára a vizet az ottani túlzó elemeknek ? Az-e, a ki a dolgokat itten feltárja, és azok gyógyítására törekszik, az-e, ki az összes elemek egyetértésével igyekszik, hogy ott, ha bajok vannak, orvosoltassanak, ha pedig a bajok csak keletkező félben vannak, megelőztessenek; vagy az, a ki ezen bajokat eltakarni igyekszik. Hiszen Horvátszagban a múltakban is ép ezen félreértésekből éltek azok az elemek, melyek azt a viszonyt, mely kellene, hogy Magyarország és Horvátország közt fenforogjon, megzavarni törekedtek. A históriának, t. ház, mindig becses tanúsága, s ezért méltóztassék nekem megengedni, hogy Horváth Mihály históriájából erre vonatkozólag néhány sort felolvassak, épen azért, hogy kimutassam, hogy a homálynak szándékos előidézése végeredményben hova vezetett a múltban. Horváth Mihály egyebek közt megemlékezvén arról a híres 1845-iki zágrábi gyűlésről, erre vonatkozólag a töbli közt históriájában a következőket irja: (Olvassa.) »E tartománygyűlés — t. i. az 1845-iki januári gyűlés — óta, melyet az illyr-horvát párt, nem helytelenül, úgy tekint vala, mint első lépést Horvátor.^zsg nemzeti önállásáuak megalapítására szemközt Magyarországgal, e czélra látjuk irányozva e párt minden igyekezetét. Gondjuk volt azonban reá, nehogy akár a kormány, akár a magyar nemzet kebelében idő előtt élénkebb visszahatás támadjon ezen igyekezetük ellen: minden módon odatörekvének tehát, hogy a nemzeti függetlenség nagy kérdését a politikai pártok súlyviszonyának s befolyásának kérdésével elpalástolva, az ügy helyzetét elferdíthessék, a történtek emlékezetét mihamarább feledésbe meríthessék. A kormány e színlelésnek, úgy látszik, valóban hitelt adott, s örülve az új szövetségesekben nyert erőszaporodáanak, a cselfogás által könnyen rászedetni engedte magát; s őket azontúl még inkább, mint elébb, saját ügyfelei gyanánt pártolá. A konzervatív lapok, különösen a Budapesti Híradó, nem szűntek Josipovichot, a két Ranch bárót, Jellasich Károlyt, Briglevichet, Bedekovich Kálmánt, Bussicoot stb. alkotmányos magyar-horvát pártiakat, a legigazságtalanabb módon, mint rendbontókat, megtámadni s magasztalni az ellenpártiakat, mint a kormány támaszait, holott ezek, mint a jövő tanúsítá, valóságos forradalmárok voltak, amazok pedig csak régi alkotmányos jogaikat védték. A szabadelvű magyar lapok, s ellenzéki szónokaink néhányai a megyei gyűléseken többször erélyesen felszólaltak ezen eszmezavar ellen, s magukból az ülyr-horvátpárti íratok és szónokok nyilatkozataiból világosították fel ezan illyr álkonzervativok valódi törekvéseit. De a kormány mind erre nem hallgatott. És e pártolás alatt fejlődött aztán az a szellem, mely az 1848-iki eseményeknek lön forrásává*. Cseréljük ki, t. ház, a tényezőket, intencziókat, és ez a szituáczió a mai szituáczíóra teljesen ráillik. Ma is, t. ház, homálylyal és takargatással akarjuk kezelni a bajokat a helyett, hogy azokat, feltárva minden oldalról, igyekeznénk gyógyítani, vagy a mennyiben csak keletkezőben van, megelőzni. Ez a czólja, ez tendencziája ama felszólalásoknak, a melyek az ellenzéki padokról — legalább az én felfogásom szerint — elhangzottak. Azt mondja az én t. képviselőtársam, Tisza István, hogy minek ott a királyi szó, a hol királyi tettek vannak. Milyen eszmezavar ez, t. ház, vagy ha nem eszmezavar, milyen tendenczia? Hát mi azt akarjuk, hogy a korona legitimálja magát? Ki az, a ki közülünk ezt akarja? Mi azt akarjuk, hogy ott a bajok orrosoítassanak, már pedig mi a korona egyetlenegy szavát ezen bajok orvoslására, vagy megelőzésére felette súlyosnak és fontosnak tartjuk. (Ügy van I Úgy van ! a baloldalon.) Avagy talán t. képviselőtársam odaczélzott, hogy az ellenzéki felszólalásokat olyan színben tüntesse fel, mintha itt a korona eljárása szándékoltatnék kritika tárgyává tétetni. Ismerjük mi, t. képviselőház, ezeket a hangokat, azért a nélkül, hogy ezekkel bővebben foglalkoznánk, csak arra az egy tényre kívánok reá mutatni, hogy a ki Magyarországon szemeivel látni, a ki Magyarországon füleivel hallani tud, meg fogja ezek-