Képviselőházi napló, 1892. XXVII. kötet • 1895. október 18–deczember 16.

Ülésnapok - 1892-523

410 523. országos ülés 1895. deczember 6-án, pénteken. újonczok megajánlásáról szóló 1008. számú törvényjavaslat harmadszori olvasása. ÍOSipOVÍCh Géza jegyző (olvassa a törvényjavaslatot.) Elnök: Elíogadja-e a ház a felolvasott törvényjavaslatot harmadszori olvasásban? Igen, nem? (Igen! Nem,!) Kérem azokat, a kik elfogadják, álljanak fel. (Megtörténik.) A ház többsége elfogadta, s így az átküldetik a főrendekhez alkotmányos tárgyalás és szíves hozzájárulás végett. Következik a kisebb tárczák költségvetésének folytatólagos tárgyalása (írom. 982). Balogh Géza jegyző: Herman Ottó! Herman Ottó: T. ház! Kováts József t. képvifelőtársam beszédét azzal kezdte, hogy a vita szerinte már ki van merítve. De én ezt a kijelentését nem fogadhatom el, annál az egyszerű körülménynél fogva, mert ha el is ismerem, hogy a közjogi és történelmi szempont kellő méltatásban részestílt, vannak még más szempontok is, melyekből a tárgyat meg kell vitatni, még pedig alaposan, (Úgy van! a szélső baloldalon.) mert csak akkor érhetjük el azt, hogy valóban tisztán lássuk a helyzetet. Ennélfogva én Kováts József képviselőtársam állításának daczára is belemegyek a vitába és iparkodni fogok kiváltképen népfiziológiai szempontból a tárgyhoz szólani. (Halljuk!) A modern tapasztalati tudomány egyik legfőbb és legszebb vívmánya az, hogy a szervezetekre nézve kimutatja, hogy azok bizonyos állapotba jutva, bizonyos változásoknak vannak alávetve. Az úgynevezett kommenzalizmus és az úgynevezett parazitizmus határozottan reá nyomja a maga bélyegét és törvényeit a szervezetek összeségére és ez alól ki nem vonható sem az egyes ember, sem a társadalom, de sőt az állami alakulatok sem. (Úgy van! a szélső baloldalon.) Mi azt nagyon jól tudjuk, hogy a kommenzalizmus és ennek során a parazitizmus elszoktatja a lényeket attól, hogy szervezetük összes orgánumait folyton a maguk fentartására fordítsák, tehát azt egészében erősbítsék és kifejtsék; ezzel szemben a tudomány bebizonyítja azt is, hogy oly orgánumok, a melyek ezeknek a szervezeteknek tipus szerint jutnának, épen a nemhasználás következtében elsatnyulnak és a mi végre megmarad, az egy óriási nagy szájszervezet és egy óriási nagy gyomor, mely folyton követel, folyton táplálkozni akar a nélkíü, hogy szervezetének teljes működésével a táplálék eredeti megszerzéséhez hozzájárulna. (Igazi ~Ógy van! a szélső baloldalon.) Láng Lajos t. képviselőtársam az ő budgetbeszédében rámutatott némileg annak az embernek a sorsára, ki másnak vagyoni viszonyait akarja rendezni. Én is nagyon különösnek találom azt, hogy mentül tovább haladunk a Magyarország és Horvátország közötti — mint a miniszter úr mondja — alaptörvény szerint való viszonyrendezésben, annál inkább terjed Horvátországban, még pedig nemcsak a politikai körökben, hanem már a népiesekben is az a hit, hogy a magyarok megcsalták a horvátokat, hogy a magyarok a horvátok anyagi kárára kötőt ck egyezséget. Az igazság az, hogy 1868 óta Magyarország már túl van azon a száz millión, melylyel Horvátországnak adminisztráczionális költségeit pótolta, és én azt mondom, hogy az a ráköltött 100 millió egyszersmind azt is jelenti, hogy Magyarországon a kulturális apparátust nem tudtuk úgy berendezni és kifejteni a mint azt nekünk kellett volna. (Igazi Úgy van! a szélső baloldalon.) T. képviselőház! Mi Horvátországgal 1868 óta nem jutottunk semmiféle bensőbb viszonyba, mint a minő fennállott 1868-ig, és ha erre ekklatáns példa kell, mely mindig szemünk előtt áll, itt van a példa mindjárt, midőn látjuk, hogy az itt jogosan üiő horvát képviselők és a magyar képviselők között soha igaz összeforrás, igaz benső érintkezés nem fejlődött ki. (Igaz! Úgy van! a szélső baloldalon.) Hát én, t. képviselőház, tartozom az igazságnak azzal, hogy volt ennek a képviselőháznak egy horvát képviselő tagja, boldogult Vukotinovics, a ki a sokszorosan megvetett úgynevezett lateinerek sorába tartozott; annak mindig az volt a kedves eszméje, hogy legalább kulturális téren fejlődjék valami bensőbb viszony a magyarok és horvátok között. 0 engem e tekintetben mégis talált. És igaz is, hogy a kultúra olyan tér, a hol nem szoktuk tekintetbe venni sem a pártállást, sem a társadalmi alakulatokat, hanem vesszük az értelmi dolgokat magukat. A kultúra egy közkincs, az emberiség közkincse és bizonyos az, hogy csakugyan legalkalmasabb tér, a hol a különben legellentétesebb elemek is találkozhatnak egy nemes érzületben, tudniillik a kultúra továbbfejlesztésében. Hát a magam részéről ki is nyilatkoztattam akkor, hogy a magam kis körében igenis óhajtom ezt előmozdítani. Vukotinovics, úgy látszik, meg is próbálta ott, (A túloldalra mutat) de soha többé nem állott elő ezzel az eszmével. A tény pedig az, t. képviselőház, a mire rámutatott t. barátom Hodossy Imre is, hogy az oktatás egész iránya magyarellenes. Az a pártember, a ki kulturális téren keresi a kapcsolatot, visszaretten egy ilyen áramlattól, a melyet egész intézmények képviselnek, a mely átszármazik az ifjúságba, és az ifjúságból átszivárog a nemzet egészébe. (Helyeslés a szélsőbalon.) Hát, t. ház, úgy a horvát miniszter úr, mint Gyurkovics t. képviselő úr is azt állítják, hogy