Képviselőházi napló, 1892. XXVII. kötet • 1895. október 18–deczember 16.

Ülésnapok - 1892-521

g54 581. orsí&gos ülés 18Ö5. deczember 4-én, szerfián. eseményei sokkal közelebb esnek hozzánk, semhogy azoknak részletezésébe kellene bocsátkoznom ; ismerjük a titkos rugókat, ismerjük a Jellasichhoz, Ferdinánd részéről küldött utasításokat s a kamarilla működését. ]\!éltán kérdezhetjük, hogy mit kaptak a horvátok és mit Jellasieh, azért, hogy Magyarországon végigfutott? Mert egyetlen egy győztes csatát sem ismerek, melyet a horvátok nyertek volna meg. S ha Zrínyinek szobrot emelnek a horvátok, azt értem, jeles vitéz volt; de Jellasieh katonai szempontból is azok közé tartozik, kik vajmi kevés dicsőséget szereztek a horvátoknak. (Ügy van! Úgy van! a szélső baloldalon.) A legutóbbi zágrábi események alkalmával több hírlap azt a tudósítást közölte, hogy a zászló, a rnelylyel a horvát ifjak a Jellasieh szoborhoz vonultak, a világosi zászló volt; némelyek szerint a világosi csatában — a mi sohasem történt — nyerték, mások szerint pedig Világosnál adták át a horvátoknak a magyarok. Hát enyire még 1849-ben sem jutottunk, mert nem hogy Jellasieh, de még az osztrák hadsereg előtt sem tettük le a fegyvert; maga Grörgey is kikötötte, hogy csak az orosz hadsereg előtt teszi le azt, osztrák vagy horvát még csak jelen sem volt. (Úgy van! Úgy van! a szélső hátoldalon.) Tehát a horvátok onnan zászlót nem kaphattak; volt igenis ott a horvátoknak két tábornoka: Röth és Filippovics, a kik Simontornyánál magyar fogságba estek, de ezek, mint Görgey foglyai valáuak Világosnál és zászlót onnan nem vihettek el. Mondom, ezt rektifikálni akartam, mert akkor nem akadt hirlap, mely helyreigazította volna, s mert oly gyalázat még nem érte a magyar nemzetet, hogy egy Jellasieh előtt tegye le a fegyvert; csakis Paskievies, az orosz császár fővezére elölt, de nem az osztrák előtt tettük le. Ezek történeti igazságok, tehát konstatálnom kellett. (Élénk helyeslés a szélső baloldalon.) Mit kaptak tehát a horvátok azon nagy áldozatukért, azon nagy hűségükért, melyet 1848. kimutattak? Azt, hogy a kamarillának áldozatul estek és azt, hogy velünk együtt a leigázás vasjármát nyögték ; alkotmányuk épúgy felfüggesztetett, mint a mienk, a Száva és Dráva közötti rész csak úgy sínylődött a Bach-szisztéma súlya alatt, mint mi magyarok. Nem különböztették meg őket, mert a reakezió rendesen hálátlan szokott lenni, a kifacsart czitromot eldobja. (Igaz! Úgy van! a szélső baloldalon.) Tehát együtt éltünk velük és ^együtt éreztünk jót és bajt velük ezer évig. És itt megint jól esik konstatálni azt, hogy a magyar nem tagadta meg a maga testvéri érzelmeit. (Halljuk! Halljuk!) 1867-ben sok küzdelem után alkotmányunk egy részét visszakaptuk, mert, hogy az egészet visszakaptuk volna, azt mi ezen az oldalon soha el nem ismerhetjük. (Igaz! Úgy van! Helyeslés a szélső baloldalon.) Egy részét tehát visszakaptuk és siettünk a horvát testvérekkel kiegyezni. Tudom azt, hogy Deák Fereneznek és a többieknek mennyire rosszul esett, hogy a koronáeziókor a lojális horvát nemzet képviselői vonakodtak megjelenni; nem jöttek el. A Sziavon vármegyék, Szerem, Pozsega, Verőcze, igenis eljöttek és hoztak földet is a koronázási halomhoz; de a horvát megyék, Zágráb, Várasd, Körös stb. távollétükkel tündököltek, a mi úgy tudom, hogy még ő Felségének: koronás királyunknak sem valami jól esett. Ez is történeti tény. A horvát urak az ő nagy hűségük mellett sztrájkoltak 1867-ben a koronázás alkalmával. Mindennek daczára a magyar nemzet nem késett testvérjobbját nyújtani 1868-ban, megalkotván azt a törvényt, a melyből tegnap a lényegesebb részeket Hodossy Imre t. barátom elmondotta. Nyújtottunk nekik fehér lapot, sőt többet tettünk: (Egy hang a szélső báloldalon: Kár volt! Nagy hiba volt!) ajándékul adtunk a jó testvériség, a békesség okáért a Dráván túl hái*om magyar vármegyét Horvátországnak, a mivel szerintem politikai hibát követtünk el. (Igaz! Úgy van! a bal és szélső baloldalon.) De megtörtént. Továbbá a magyar országgyűlésre azelőtt direkte követeket küldött részeket: Bucearit, Porto-Rét és Túrmezőt bekebelezni engedtük azon joggal, mint a többieket. Szerintem ez is nagy hiba volt, annyiból legalább, hogy Fiume ügyét ezen áron tisztán, tökéletesen meg nem oldottuk. Mert, ha már Bucearit, Portó-Rét, Túrmezőt átengedtük, legalább a szegény Fiúménak ennek fejében egy kis darab területet adtunk volna cserébe, hogy fejlődhessék az a város; de így építkeznie sincs hova, mert Fiume folyónál megszűnik a határa. (Igaz! Ügy van! Helyes! a szélső baloldalon.) En ezt is politikai hibának tartom, különösen azt, hogy ha már a három sziavon vármegyét és a negyediket, Valkót, a mi akkor határőrvidékké volt alakítva, — most mát megint polgárosítva van — átengedtük 1868ban ott lakó nagyszámú testvéreinknek, legalább anyanyelvünk fentartását biztosítottuk volna. Ez politikátlan dolog volt, sőt megközelíti a vérárulást, a mennyiben 80—100.000 magyarajkú lakos él Horvátországban, és ezeket a horvát tisztviselők Verőczében, Pozsegában, Szeremben mindenütt magyar iskolák, predikácziók eltiltása tekintetében nagyon nyomják, csak úgy, mint a szerbeket, a kiktől a Cyrill-betűket ép úgy elvették, mint a hogy nyomják a magyarokat, németeket. Ott jártam köztük nemrég is,' tudom, tapasztaltam, hallottam panaszaikat, mert a horvátok urak akarnak ott is lenni a szer-