Képviselőházi napló, 1892. XXVII. kötet • 1895. október 18–deczember 16.

Ülésnapok - 1892-514

514. országos ülés 18W. november 26-án, kedden. 159 a ház, vagy sem, neveztetnek-e a mi szónok­lataink obstrukcziónak, vagy pediglen budget­tárgyalásnak. Hanem igenis, fontos az, t. kép­viselőház, a miről nem nyilatkozott a minisz­terelnök úr, hisz ez azon előkészület, a mely bármikor történjék a választás, az ellenzékre nézve lehetetlenné teszi, még kevésbbé, mint a múltban, hogy nyilatkozatra birja a nemzetnek valódi véleményét a választási urnánál, csak annyira is, mint eddig, tudniillik a választási lisztáknak meghamisítása. (Helyeslés a szélső bal­oldalon.) Én ezért csatlakozom gróf Pongrácz Károly határozati javaslatához, a ki egy parla­menti bizottság kiküldését, (Élénk helyeslés a szélső baloldalon.) és ennek a visszaélésnek meg­vizsgálását és kiegyenlítését kivánja. Bocsánatot kérek, t. képviselőház, hogy a ház türelmét igénybe vettem. (Halljuk! Halljuk!) Befejezem szavaimat egy szomorú érzéssel, a mely, azt hiszem, nyomasztólag hat minden gondolkodó politikusra, de nem csak politiku­sára hazánknak, látván, hogy mily ünnepélyekre készülünk, mily fénynyel, mily zajjal egy ezred­évet ünnepelni, azon politikai nagyságoknak áldozni századok hosszú küzdelmei után, a kik Magyarországot megalapították, a magyart, e testvértelen ágát nemének, ide beültetek e földbe, a kik tudtak bölcs, erélyes, önfeláldozó politikájukkal az elhagyott, egyedül álló magyar nemzetnek testvéreket találni, testvéreket a nem­zetiségekben, szent Istvánnak legliberálisabb alapintézkedései nyomán, a mely testvériséget azután a gyenge magyar kormányok egyesülve a bécsi kormányok, a bécsi udvari párt be­folyásának intrikáival, lassankint ellenünk fordítottak, a mely politika volt gyakorlatilag eszközlője annak, hogy először a török hódolt­ság után Horvátországban a lakosság kiözönöl­jék a sziavon megyékbe, ezáltal Szlavónia tekin­tessék horvát területnek, a mely addig szoro­sabb függésben volt az anyaáüamtól; három megye pedig, mely Magyarországé volt, oda­adatott 1867-ben a fehér lappal együtt Horvát­országnak. Tehát a magyar lojalitással szemben két­ségtelenül nem tapasztaltuk ezt ugyanazon bécsi kormány részéről, a melynek két feje, a sasnak két feje, a kamarilla és a soldatesca együtt marczangolta Magyarországot és azon horvát hazafiakat is, a kik magyarérzelműek voltak és egyes férfiaiban példátlanul remek a Zrinyi­család és a másik nagy jelességíí család, a Frangepán-család utolsó férfiai a magyar poli­, tikusokkal együtt vérzettek el osztrák vér­padon, vagy haltak meg a börtönben. (Úgy van! a ssélső baloldalon.) Most, t. ház, semmi vigaszt sem találunk a külpolitikánkban sem, a mely felett a magyar parlament, a magyar diplomáczía nem rendelke­zik, de nem tudunk önhatalmúlag intézkedni a nemzetiségi kérdésekben sem. A magyar zászló­nak nem bírtuk azt elérni, nem mertük, úgy­szólván, a millenáris bizottsági ülésben is azt mondani, hogy tűzessék fel a királyi várlakra a milleninm alkalmából. Azt onnan a családi színek kiszorítják. T. ház! Ki volna e házban, a ki a leg­őszintébb lojalitás, törvénytisztelet és a király iránti hódolat hatása alatt ne állana, de ki nem vetné fel a kérdést, hogy hát a nemzet nem tartozik-e a király családjához, és a nemzet színei nem a király színei is? (Zajos tetszés a bal- és szélső baloldalon.) Hát miért nem foglal­hatnak ott a színek helyet, midőn ezzel ki kell mutatni nemzeti államiságunkat és önállóságun­kat ? (Élénk helyeslés a bal- és szélső báloldalon.) T. ház! Mohács előtt volt az, midőn Fer­dinánd királynak egy követe, Hertertstein, Lajos király udvaránál lévén, ezen szavakra fakadt, midőn látná, hogy minő vigalom közt készülnek a törökök ellen: »Soha még nem láttam, sem nem hallottam, hogy egy ország nagyobb tombolások közt veszett volna el, mint Magyarország!« T. ház! Lehet, hogy talán azzal a nálunk a történet által indokolt búsmagyarsággal, de én vigasztalót, reményt nyújtót politikai hely­zetünkben nem látok. (Úgy van! a bal- és szélső­balon.) Azért én nem is csatlakozhatom azok­hoz, a kik a budgetet elfogadják. (Helyeslés a bal- és szélsőbalon) De, hogy egy vígabb dol­got mondjak, ismét a magyar természethez illőn, mely sírva vígad, legyen szabad az erdélyi hadjáratokból egy példát idéznem. Midőn az orosz és osztrák hadsereggel szemben egy ma gyár tábornoknak kellett állani, a ki valóban íegendaszeríí hőse a szabadságharcznak, s a kit nekünk a nálunk még szerencsétlenebb Len­gyelország adott testvérisége zálogául: ez Bem volt, ki az ő honvédseregével nem négyszer­ötszörte nagyobb erővel, mint a hogy az akkori idők és e hadvezér egyik költője, Petőfi meg­írta, de tízszeres erővel is szembeszállott, és ha vereséget nem szenvedett, ezt csupán orosz­lán bátorságának, veszélyt nem ismerő harczi szellemének, — viszont a vereségét nem tábornoki talentuma hiányának köszönhette. Épen a víz­aknai csata után történt, hogy Bem, Szeben felé húzódván, visszavonulás közben Szebenből Puckner tábornok éjjel kijött, s körülkerítette háromnegyed részben Bem táborát, hogy az egész tábort elfogja és megsemmisítse; Bem azonban a negyedik oldalon kivonulván tábo­rából, Szebent elfoglalta és ekkor a magyarok azt mondták, hogy nincs már más hátra, men­jünk ki, fogjuk el s lőjjük agyon Puchnert. De

Next

/
Oldalképek
Tartalom