Képviselőházi napló, 1892. XXVII. kötet • 1895. október 18–deczember 16.

Ülésnapok - 1892-513

146 513. orsz&gos ülés 1895. november 25-én, hétfőn. be, mint a hogy az a középkorban, illetőleg a múlt században csak kétszer fordult elő; s a sajtó terén, nem a pártszenvedély által elvakult orgánumokat értem, hanem a párton kivül álló lapokat, látjuk, hogy — fájdalom —• ma már a kiegyezés destruktív hatása alatt a magyar parlamentről miként szabad és lehet írni. Azt mondja a »Bu<lapesti Hirlap« 1895. április 27-iki száma.- (Olvassa.) »De hát nézzük a parlamentet, hová sülyedt. Ott nincs keletje észnek és becsületnek, ezeknél nagyobb értéke van az árulásnak és szolgalelküségnek. így megbontva jutott az ország a szabadelvíípárt által a vallásháborúba, miniszteri válságba, királyával neheztelésbe.* Hát, t. ház, én megilletődve hallgattam Hock János t. képviselőtársam, hallgattam gr. Pongrácz Károly t. képviselőtársam szavait ; tudom, hogy közállapotaink erkölcsi színvonala mélyen, fájdalom, nagyon mélyen sülyedt; tudom, hogy önálló, nagy és hatalmas nemzeteknél is gyorsan való meggazdagodásnak szelleme áldozatokat követelt, és én mégsem csodálkozom, t ház, azon, ha Magyarországon ez nagyobb mértékben történik. Egy nemzet, a melynek még nemzeti dicsősége sem lehet, a mely nem küzdhet nagy ideálokért, melynek nem lehetnek vértanúi; egy nemzet, mely önfeláldozóan egész erővel nem hathat közre arra, hogy e nemzet bármilyen európai konfliktus közepette akár területileg, akár szabadsági intézményei tekintetében gyarapodva kerüljön ki a harczból; ily nemzetnél, t. ház, nem csodálom, hogyha magasabb ideálokat hiába keresve, a nemzedékek inkább az aranyborjúhoz fordulnak. De arra, hogy a parlameüt tekintélye, — mindnyájunk köztudomására — mélyen sülyedt, s hogy más tekintetben is az 1867 :XII. tcz. szelleméhez képest dekadencziát tanúsítottunk, arra elég példát találunk. Az első dolog az, hogy a parlamentben elhangzott szó, különösen ha a nemzet képviselésére hivatott miniszteri székekből hangzott el, legyen a hitelt érdemlés olyan palládiumával ellátva, a melyben kételkedni sem a nemzetnek, sem az egyesnek nem szabad soha. Ezzel szemben nálunk az Ígéretek csak regisztráltatnak, de meg nem tartatnak. A szószegést, az igéretszegést már nevetve említették a múlt korszakban ; a mentség akárhányszor az volt, hogy » elfelejtettem a notezbe felírni.* Itt van a mostani kormány, Bánffy elfoglalta januáriusban a miniszterelnöki széket, tartott egy programmbeszédet. Annak — szószerint idézem — első passzusa, mint Szalay Károly t. képviselőtársam is felhozta, igy hangzik: a korona és nemzet közt — a bizalom meglazúlása folytán — a bizalom helyreállítása. És én kétkedve találgatom, mi lehet az, a mi a kormányelnöki programniban ezen szavaknak kifejezésére vezetett, és rájutok arra: volt egy kormány, az ország tehetségeiből, jellemeiből összealkotva; nagy reformokra vállalkoztak, és politikai sikereiknek delelőjén, mondjuk a nemzet többsége által támogatva, de mindenesetre a nagy szabadelvű pártnak egyhangú támogatásától kisérve, elbuknak és állásaikat ott kell hagyniok Darányi Ignácz azon búcsúztatójával: ne féljetek, a nemzet és mi veletek vagyunk. De még akkor is bízik a korona mindig igazságos érzületében, hogy meg fogja találni a módot arra, hogy miként engesztelje ki a nagy idők végtelenségéig. Most már kiengesztelve, szent a békesség a korona és nemzet közt. Darányi miniszter lett, Bánffy miniszter lett, Wekerlének, Szilágyinak, mondom akkor, mikor politikai sikereiknek delelőjén voltak, mikor mindenki támogatta őket, a korona parancsa folytán távozniok kellett. Ez az 1867: XII. tcz. által gyártott alkotmány erkölcsi folyománya. (Úgy van! a szélső haloldalon.) A miniszterelnöki szószegések egyik esete itt vau: B. Bánffy Dezső felvette programmjába, senki sem ösztökélte rá, bizonyára a korona előzetes megállapodásával tette, — nem akarok rettenetes nagy dologról beszélni, csak a szavahihetőségről — fölvette, mondom, a közigazgatási bíróságokról szóló törvényt, s azt mondja, — erre súlyt fektetek — »a folyó évi költségvetés letárgyalása után napirendre fogom tűzni.* Ez 1895. januáriusban volt. Az akkor folyó költségvetés általános vitája csak máreziuaban lett befejezve: br. Bánffy Dezső úgy ül ott, mintha semmi sem történt volna. Azt mondja, hogy ő hallgat, beáll parlamenti Suceinak, (Derültség a szélső baloldalon.) és ki akarja éheztetni a parlamentet is azzal, hogy egyetlen alkalmat sem szalaszt el arra, hogy ünnepélyesen hallgasson. (Derültség a szélső baloldalon.) Hát midőn a miniszter úr a miniszterelnöki székből azt ígéri, hogy e törvényjavaslatot elő fogom venni a költségvetés tárgyalása után, ez jelentheti-e azt, hogy a második költségvetés tárgyalása alkalmával megint azt mondja: majd e költségvetés után veszem elő? S ott van az ő szerelmes kollegája, a vele teljesen szolidáris belügyn.iniszier. (Derültség a szélső baloldalon.) Mond beszédet Bonyhádon és környékén; visszhangzik tőle hetedhét ország; demonstrálja, mily káros volna, ha a jegyzőket alkalmaznák anyakönyvvezetőknek. 0 nem is ezt fogja tenni, hanem a néptanítókra bízza. Jön a kinevezés. Addigra felvilágosították, hogy ez egy kis alkotmánysértés volna, mert a tanítókra nézve inkompatibilitás áll fenn, mint ezt Bartha