Képviselőházi napló, 1892. XXVII. kötet • 1895. október 18–deczember 16.

Ülésnapok - 1892-513

513. országos ülés 189S. november 25-én, hétfőn. 143 hetö, hogy az osztrák delegáczió álláspontjára szavazzon, vagy megfordítva. Tehát, t. ház, de regula ily közös szavazásnál mi történik ? Vagy votum Minerváé dönt, tudniillik az elnök egyenlő szavazatok mellett, vagy nem keletkezhetik határozat. Ez nem a quótára, hanem egyéb közös ügyekre vonatkozó szavazásnál fordul elő. Nos tehát, nincs-e igazam, midőn azt mondom, hogy az 1867 : XII. tcz. annak kezelésében és konstrukcziójában minden pillanatban lehetővé teszi nemcsak azt, hogy idegen állam férfiai a nemzet vitális érdekei felett rendelkezzenek, de döntőleg rendelkezzenek is ? Ha az osztrák delegáczió elnöke fog elnökölni a közös szavazásnál, az osztrák delegáczió elnökének votum Minervaeje kell, hogy törvényerőre emelkedjék Magyarországon. S ha e mellett, t. ház, figyelembe veszszük azt, hogy a delegácziók instrukcziói és törvények szerint például a közös költségvetés tekintetében még az is ki van mondva, hogy az többé meg nem támadható, sőt nem is tárgyalható, hanem törvény erejével illeszkedik be a költségvetésbe, és a magyar nemzetnek csupán a fedezet megtagadásának joga marad: akkor tisztában vagyok azzal, hogy akárki kezeli azt az 1867 :XII. törvényczikket, a nemzet fvitális érdekeire rút jogfeladás és olyan jogsérelem áll fenn, melyet gróf Apponyi Albert képviselőtársam soha megváltoztatni azon állásponton nem lesz képes. De, t. ház, ott van a delegácziónak még más hatásköre is. A delegáczió, mint fiók-parlament igaz, hogy csak a közös ügyek keretén belül hozhat határozatokat, melyek a parlament elé tárgyalás végett nem is kerülnek, hanem közös megegyezés esetén ő Felsége szentesítése alá terjesztetnek és a parlamenteknek csak tudomásvétel végett jelentetnek be. Nos, t. ház, egy nemzet, mely oly alkotmánynyal birt, mint Magyarország, mely önállóságának minden garancziáival rendelkezett, csak jogfeladással tehette, hogy ily instituczióba belement. De, t. ház, nem folytatom tovább azon részleteket, melyek tekintetében eleven példákkal illusztráltam azt, hogy kezelje bárki az 1867 : XII. törvényczikket, nemzeti aspirácziókat, alkotmányos magasztos elveket azon sem reprezentálni, sem megvédeni nem lesz képes. Most rátérek, t. ház, azokra, melyek tekintetében szívesen konczedálom, hogy azok az 1867 : XII. törvényczikk mellett másként is megoldhatók, mint jelenleg kezeltetnek. De azután kegyeskedjék a t. ház és gróf Apponyi Albert képviselő űr figyelemmel kisérni azon mozzanatokat, melyekkel be akarom bizonyítani, hogy még ezen a téren is nagyon alaposan ki van próbálva az 1867 : XII. törvényczikk arra, hogy ha senki, de legalább gróf Apponyi Albert abbóí kijózanodhatik. T. ház! Semmi kétségem az iránt, hogy az udvartartás kérdése — hogy sorban menjek — Magyarországon az 1867; XII. törvényczikk által közös ügynek sehol sincs deklarálva, sőt ellenkezőleg a törvény világosan megmondja, hogy nem képez közös ügyet. Semmi kétség, hogy még az 1867 : XII. törvényczikk szerint is a magyar nemzetnek az udvartartást saját törvényeivel önállóan rendezni joga van, ha azt akarja. És mit látunk, t. ház? Hogyan lett ebben a tekintetben kipróbálva a 67-es alap? A mélyen t. nemzeti párt — mondjuk úgy, hogy fejlesztési theóriájával — akkor mintmemzeti posztulátumot állította fel az udvartartást. Én magam nem habozom kijelenteni, hogy én becses vívmánynak tekintem az udvartartást, becses vívmánynak tekintem például a katonai magyar tannyelvű akadémiát, annak tekintem a nemzeti szín kérdéseinek megoldását és nemzeti értelemben és érzelemben szabályozását; de méltóztassék nekem már bevezetésül is megengedni, hogy én ezeket a dolgokat szorosan véve sohasem tekinthetem olyanoknak, a melyek egy nemzet jövőjének biztosítására elégségesek, vagy csak megközelítőleg is alkalmasak volnának. (Igaz! Ügy van! a szélső baloldalon.) De már most miként állunk az udvartartás kérdésével? A t. képviselő úr és pártja, dicséretre méltó hazafisággal és ügybuzgósággal, posztulátuin gyanánt állítják fel az udvartartást. Mi következik be nálunk? Nem egyes hírlapok mondják, nem is esetleg egyes közjogi tévedésekben leledző képviselőtársaink, hanem maga a volt kormányelnök úr, Wekerle Sándor feláll a parlamentben, és midőn ezt elégségesnek nem tartja, egy magasabb fórum elé megy, meginterviewoltatja magát a »Neue Freie Presse«-vel és elmondja, hogy a magyar udvartartás tekintetében külön magyar törvény hozatala nemcsak felesleges, hanem egyenesen közveszélyes volna. És az interpretáczió tekintetében nem gróf Apponyi Albertnak, hanem Wekerle Sándornak lesz igaza. Az udvartartás kérdésében Wekerle Sándor és pártja, maga a többség, úgy állítják oda a nemzet elé e kérdést, hogy kegyes lesz ő Felsége megengedni, hogy egy pár mágnás magyar libériában szolgálhasson ki az udvarnál. Ezt már oly fejedelmi kegynek deklarálják, melyet ujjongva kell fogadnunk, a nemzet ezredéves ünnepélyének emlékére mint vívmányt és nemzeti nagy törekvéseink elismerését. Hát, t. ház, majd meggyőződünk róla, remélem, hogy meg fog győződni róla a t. képviselő úr is, — megtoldom még ezzel: adja a magyarok istene, hogy mentől előbb győződhessék meg, — hogy