Képviselőházi napló, 1892. XXVII. kötet • 1895. október 18–deczember 16.

Ülésnapok - 1892-513

140 *>* 3, országos ülés 1895. november 25-én, hétfőn. azelőtt más államnak nem volt befolyása e nem­zet sorsára, és hogy a közösügyeknek olyatén való kezelése, mint a hogy ő azt javasolja,, nem is folyik a pragmatika szankczióból, ha­nem csak a helyzetből; hogy az, hogy ő Fel­sége a többi külországokat alkotmánynyal aján­dékozza meg, folyik az opportunizmusból és nem a jogból. Már most, ha szívesen el is is­merem, hogy Deák Ferencz számára, kit a tör­ténelem nagy alakjának szívefen ismerek el, mentségeket is találok; ha szívesen elismerem is, hogy enyhitő körííimények jöhetnek számba Deák Ferenczczel szemben, mikor a nemzetnek ilyen vitális és kardinális jogait elalkudozta; ha kétségtelen mentség gyanánt vehető is az, hogy Deák Ferencz cselekedett azon korszakban, midőn a nemzet a hosszú passzivitás alatt ki volt fá­radva, mikor a nemzetnek észre kellett vennie azt, hogy a mit a chlumi köd, a szadovai és königräczi vereség után ä dinasztia és az osz­trák fél felajánlanak, az ugyan nagyon kevés, de vannak Magyarországon kiváló hazafiak, ki­vált a főrendek társaságában, kik ezen kevésnél még kevesebbért is hajlandók kiengesztelődni: mégis lehetetlen elzárkóznom azon tény elől, hogy az 1867 : XII. tcz. visszafejlesztése alkot­mányunknak, feladása ősi jogoknak és törvényes biztosítékoknak, s a közösügyek terén életbe­léptetése oly rendszernek, a mely magábanvéve tarthatatlan, bárki kezelje is a törvényt. (Úgy van! a szélső baloldalon.) Már most, ha az elvi rendelkezésektől eltekintek, s kérdem, miként valósult e törvény 67 óta, akár csak 1875-ig, akár azon túl is: a következő feleletet kapom. Van külügyminisztériumunk. Ismétlem, nem szólok most a nagy elvekről, csak az életbéli tényekről, melyekből következtetést szabad von­nunk a külügyek tőlünk való elvonásának jogi jelentőségére. Elhiszik az urak, hogy ha Magyarország­nak önálló külügyminisztere van, soha itt a nemzetiségi kérdés, s főkép a román mozgalom oda nem fejlődhetett volna, a hova fejlődött ? A midőn mi napról-napra látjuk a Romániában kifejlődő magyarellenes propagandát, látjuk megalakulni a ligát minden mesterkedésével: látjuk, hogy Magyarországon államellenes iz­gatásért elítélt románok tömegesen menekülnek Predeálon át Bukareszt felé, hol a magyar állam büntető keze utói nem érheti, méltóztassanak megengedni, de be kell látnunk ily körülmé­nyek közt, hogy nemcsak általános szempont­ból nagyon fontos az, hogy a külügyeket ki vezeti, hanem a magyar belügyi politika szem­pontjából is. Én abszolúte nem csodálkozom azon, hogy ez így van. Itt van például Gplucbovszky közös külügyminiszternek bemutató beszéde. Ebből ki­tűnt az, hogy Magyarország vitális érdekeinek kezelésére, a külügyekre oly férfi vállalkozik, ki most már második a közös minisztériumban, ki egy árva szót nem tud magyarul. Báró Krieghammer társával ott ékeskedik a közös­nek nevezett két miniszter, kikre nézve az 1867 ; XII. tcz. nem szabja meg azt a quali­fikácziót, hogy a paritás szempontjából is ma­gyarul kell annak tudnia, a ki közös miniszter akar lenni. A delegáczió tagjai, legyen az akár gróf Apponyi Albert, akár Tisza Kálmán, kény­telenek felváltva, a területi jognak mély sérel­mével, minden második évben elzarándokolni Bécsbe, egy idegen állam területére, a magyar jogokat védelmezni, és ott meghallgatni az éke­sen németül beszélő külügyminisztert, a ki az ő bemutatójában egy összmonarchiáról beszél a t. delegácziónak, és beszél Magyarországról, mint az összmonarchia egyik részéről. Ha, t. ház, egy-egy bécsi zsurnalisztának a tolla perczegne így, hogy ilyen hibás közjogi kifejezést hasz­nálna, azon én nem csodálkoznám, meg sem botránkoznám, mert egy országban, a mely el­játszotta azt a jogát, hogy a külföld előtt is önálló nemzet gyanánt szerepeljen önálló alkot­mányával, |kírályával és instituczióival, ne csodálkozzék senki azon, ha e mellett a köz­jogi kiegyezés mellett lehetségessé válik, — mert hisz lehetségessé válik, és gr. Apponyi Albert sem képes azt megváltoztatni, — hogy olyan legyen a külügyminiszter, a ki nem tud ma­gyarul ; csak úgy változtathatná meg, ha a ki­egyezési törvényt revideálná, mert ebben a ki­egyezési törvényben az a qualifikáczió, hogy a közös külügyminiszter tartozik magyarul tudni, és hogy tartozik a magyar alkotmányt ismerni, nincsen benne sehol sem. Egy oly külügyminisztertől, a ki a császári ház minisztere; a ki magyarul nem tud, tehát a magyar alkotmány iránt sem fogékonysággal, sem érzékkel nem birhat; a ki a magyar nem­zet bajait, aspiráczióit és törekvéseit soha még messzelátón keresztül sem látta: joggal és mél­tányossággal abszolúte nem várható az, hogy érzékkel birjon az iránt, hogy Erdélyben és a románok lakta vidékeken oly ádáz küzdelmeket folytatnak a magyar állameszme ellen azok, a kik nem hívei annak, és hogy a magyar nemzet preponderancziája biztosíttassák az országban. Ily külügyminiszter idejében — mert hiszen a nemzetiségi kérdés nem önmagától nőtt fel, annak évek kellenek, a nemzetiségi kérdés ada­tokra támaszkodik — csak Magyarországon lehetséges az, hogy megalakul Budapest fő­városának kellő közepében egy nemzetiségi kon­gresszus, a szászok, tótok, románok és talán még bizonyos németek is idejönnek az ország fővárosába, a nemzet szívébe, innen kongresz-

Next

/
Oldalképek
Tartalom