Képviselőházi napló, 1892. XXIII. kötet • 1895. február 12–márczius 12.
Ülésnapok - 1892-431
4*1. srsKágos ülés 18S5. február IS-és, pénteken. :• melhessen egyfelől, másfelől pedig, hogy az állam ezen termelésből a maga szükségleteire szintén kivegyen annyit, a mennyi kötelezetté teszi ezen termelési ágat arra, hogy az országnak szintén jövedelmet adjon. Ezen szabadság ma is fenforog. Hisz ma is szabad termelni, a szeszadó ?!agyobb tételével exportálni. És mégis azt látjuk, hogy nagyon kevesen élnek ezen szabadsággal. Miért? Mert a belfogyasztás kontingense által biztosítva van ugyan a termelés egy része, ellenben az export nem prosperál úgy, mint például prosperált évekkel ezelőtt. Hisz nem rég olvastam a konzulátusok jelentéseiből azon szomorú tényt, hogy míg Magyarország legalább egy évtizeddel megelőzőleg a szesz terén a legelőhaladottabb országok egyike volt, és az Ausztriával való kiegyezésünkben is mindig az volt az argumentum, hogy a szeszadó terén az ország ki van elégítve, most az ország szeszexportja a külföldön a lehető legnagyobb mérvben leszoríttatik, nem azért, mintha az illető ország megtermelné a maga szükségletét, hanem mert az adniinisztráczió a gazdasági érdekek, egyéb körülmények, és a kereskedelmi érdekek kellő felkarolásának hiánya oly nagy, mely^az exportot lehetetlenné teszi. Sajátságos adatot olvastam a zürichi konzul jelentésében. (Halljuk! Halljuk!) Azt olvastam tudniillik, hogy a csehországi prima szesz az egész magyar szeszt Zürichből kiszorította, az a cseh szesz, a mely annak idején a gazdasági kiegyezésnél, mint áldozat volt bemutatva, és a mikor bennünket mindig azzal nyugtattak meg, hogy a rekompenzáczió megvan a szeszadó terén. Most pedig a külföldről a magyar szesz kiszorul. Hogy mi az oka ennek, azt most nem vizsgálom, de hogy az okok egy részét a kereskedelmi érdekek nem elég okos és előrelátó képviselete okozza, az bizonyos. (Igaz! Úgy van! balfelől.) Ezzel kapcsolatosan olvastam például azt is, hogy a Balkán államokban f az osztrák és magyar termények kiszorulnak. És miért? A ért, mert midőn ott valamely vámháború előállott, a német kereskedelmi ágensek ezerivei özönlötték el a Balkán területet, és igyekezték oly összeköttetéseket létesíteni, magával a néppel is összeköttetésbe lépve, melyek az ő czikkeik fogyasztását vonták maguk után, és természetesen ezzel kapcsolatosan az osztrák magyar czikkek kiszorulását. Mellékesen említem tehát fel, hogy egyéb okokon kivül a kereskedelmi érdekek nem erélyes, nem helyes és élénk képviselete valószínűleg szintén okozója ezen mozzanatnak, melyet csak inczidentaliter voltam bátor felemlíteni. (Közbeszólás a szélső bal felől: A közösség !) Hát az is hozzájárult. De megmondom t. barátomnak, hogy mennyiben. Közbejárúit, de nem intézményesen, hanem azért, mert a magyar állam és kormáuy nem elég erélyesek és körültekintők a maguk részét kivenni azon közös képviseletből, mely nem tisztán osztrák, hanem közös. Ez a baj, és nem az intézmény maga. Ez tehát csak azt mutatja, hogy ugyanazon iutézménybó'l az osztrák kiveszi a maga részét busásan, és a magyar e tekintetben is hanyag. (Igaz! Úgy van! a laloldalon.) Hát, t. ház, tegyük fel azt, hogy egy szép napon a magyar állam a szesztermelést teljesen szabaddá tenné, és minden közszolgáltatás alól feloldaná. Mi volna a helyzet ? Az volna, t. ház, hogy a túltermelési konkurrenczia a szeszgyáraknak egy részét, s azon részét különösen, a mely részre azért kell súlyt fektetnünk, mert a mezőgazdasági érdekekkel kapcsolatban van, tüstént megölné. Ez tiszta és könnyen érthető dolog. Hiszen láttuk a fennállott adózási rendszert. Mi volt annak hiánya, t. ház? Az, hogy a szeszgyárak, vagyis a gyárilag termelt szesz lenyomta a mezőgazdasági szesztermelést, nemesak az abszolút megélhetés szempontjából, hanem a szesztermelés kezelésének azon szempontjából is, a mely az adózással kapcsolatban volt. Anyagpocsékolás által, s minden kitelhető módon termeltek mentül több szeszt, (Nagy zaj. Halljuk! Halljuk!) a mire a mezőgazdasági szeszgyártás tisztán képtelen volt. Ebből azután túltermelés állott elő, végeredményében elnyomta nemcsak a mezőgazdasági gyártást, hanem tönkre tette önmagát is. Innen született a kontingentálás. Hogy ez nem theoria, vagyok bátor utalni a ezukoripar mai helyzetére. Mindenki tudja, t. ház, hogy a ezukoripar Európaszerte nálunk is nagy válság előtt áll. (Halljuk! Halljuk!) Gondolom, ezt senki kétségbe nem vonja. A ezukorgyárosok tehát most törik a fejüket, hogy az e téren mutatkozó kalamitásokon miképen segítsenek. Segítsenek-e redukczióval, segítsenek-e kartellekkel, a répa árának lenyomását véve segítségül. Én csak a felmerült eszmékről beszélek. Csak azt vagyok bátor konstatálni, hogy a ezukoripar válságban van, (Úgy van! Úgy van! a baloldalon.) és a ezukorgyárosok is keresik a segítséget saját érdekükben, hozzáteszem, jogosultan. De mit mutat ez, t. ház? Azt, hogy ha ezen téren is meg akarjuk a romlást előzni, akkor nincs kizárva, hogy e téren is a kontingentálás eszméjére megyünk át, és pedig azon egyszerű okból, mert minden állam elzárkózik; szükségleteit maga igyekszik kiállítani, és ha kiállította, importot nem vesz igénybe. Egy államba' addig van import, míg valamely termelési ágban szükségletét fedezni nem képes, de
