Képviselőházi napló, 1892. XXIII. kötet • 1895. február 12–márczius 12.

Ülésnapok - 1892-447

436 447. országos ülés 1895. márczlns 11-én, hétfőn. azokat az aggodalmakat, melyeket a 25. §. eredeti szövege támasztott, épen úgy nem értem, hogy ezen aggodalmak most sem szűntek meg, és hogy akadnak, a kik azt a követelést, hogy a német nyelvet a most érintett mértékben a seregben tudják, a magyar nemzetre és a kultúrára nézve lealázónak mondják. A ki meg akarja tudni, mi igaz van ebben, annak két kérdéssel kell tisztába jönnie. Először: baj-e általában a magyar nemzetre, vagy az önkéntesekre nézve, ha tőlük a német nyelv ismeretét követelik? Másodszor: van-e ebben a követelésben lealázó akár a magyar kultúra, akár más érdek szempontjából'?« (Felkiáltások a szélső Iáioldalon: Van bizony!) »E részben sok másétól eltérő a véleményem. Nem osztozom abban a nézetben, hogy káros valamely nemzetre nézve, ha a magáén kívül egy más nyelvet is kénytelen megtanulni, sőt én abban határozott előnyt látok. Francziaország katonai és némileg politikai bajainak nézetem szerint egyik oka az volt, hogy fiai nem szorulván más nyelv ismeretére, egyesegyedííl csak a magukét tanulták, a németben csak olyan nemzetet láttak, a mely rosszul ejti ki a franczia szót és fejlődését nem követték figyelemmel. A kultúra legmagasabb fokán álló, legműveltebb nyelvű, bármely nemzet tagjának, nézetem szerint összehasonlíthatatlanul tágabb, szélesebb lesz a látköre, ha a más nemzetek nyelvét is ismeri, mintha csak a magáét tudj a.« Ezt tovább fejtegeti. Nem akarom végigolvasni. Azután tovább megy. Azt mondja, hogy lealázónak sem találja és ebben konkludál: (Olvassa) »Minthogy abban, hogy magunkén kivííl egy más nyelvet is kell tanulni, bajt nem látok, hanem inkább előnyt, a mennyiben a magyar kultúrának nem leszállítását, hanem kiszélesítését érjük el vele, minthogy közvetítő nyelvre okvetlenül szükség van, és így a német nyelvben reánk nézve semmi lealázó nincs, teljes megnyugvással fogadom el a 25. §-t, mint előttünk van.« Itt van mindjárt a lényeges és fontos eltérés a két álláspont közt. A másik, még fontosabb ellentét a hadsereg tényleges viszonyainak mérlegelésénél mutatkozik. Egészen másképen itéli meg atj ám, egészen máskép a nemzeti párt a hadsereg tényleges viszonyait, helyzetét, mig gróf Apponyi Albert és a nemzeti párt mindig azt állították és azt állítják, hogy a hadsereg germanizál, unifikál, veszélyezteti a magyar nemzeti szellemet, ki akarja a magyar hadsereget vetkőztetni nemzetiségéből, addig mit mond atyám? »A magyar huszár nevét, viseletét, átvették Európa minden seregei. Miért? Azért, hogy nevével és nemzeti egyenruhájával nemzeti tulajdonait is átvigyék seregeikbe. És ezzel szemben az osztrák-magyar monarchia közös serege tartaná feladatának azt nemzeti jellegéből kivetkőztetni? Hiszen ez megfoghatatlan hiba volna tisztán katonai szempontból is. Ép oly kevéssé lehet feladata a közös hadseregnek a sereg szellemét a fennálló dualizmussal ellentétbe állítani, még pedig három oknál fogva. Először, mert a közös fejedelem, a ki a sereg hadura is, a történelmi dualizmust nemcsak passzíve szentesítette, hanem újra megalapításában tevékeny részt vett és e szerint mint egyik alkotójának kell tekinteni. Másodszor, mert a dualizmus alatt emelkedett a monarchia tekintélye oly magas fokra, minőt annak keletkezése előtt elérni képes nem volt. Harmadszor, mert a dualizmus alatt szereltetett föl és láttatott el a sereg mindennel oly mérvben, mint eddig soha sem volt.« És itt kérem a t ház figyelmét: »De nincs is ettől mit tartani, — azaz attól, hogy a közös sereg feladatának tartja a magyar sereget nemzeti jellegéből kiveikőztetni, legkevésbé pedig akkor, midőn kimondatott, hogy a német nyelv tanulása csak annyiban kívántatik, a mennyiben ezt a seregben" szolgálat múlhatatlanul megköveteli. Meglehet, hogy a német Schulverein valamely híve azt hiszi, hogy a hadsereg egyik lényeges feladata a germauizáczió, de az, kit e tekintetben a döntő szó megillet — ezt egyéni meggyőződésem alapján mondhatom — kizárólagosan két praktikus szempontból indul ki; az egyik: távol tartani a seregtől minden nemzetiségi idegenkedést; a másik: a monarchiának jó katonákat nevelni. Mindkettő oly czél, melyet minden igaz magyar hazafinak támogatni kötelessége. Bizonyos elavult eszméknek, ha vannak is még hívei a közös hadseregben, azok mentől kevesebben vannak. Mondhatni, hogy már csak a kihalók státuszába számíthatók. Ha mind a mellett még teljesen ki nem haltak, ennek két egyszerű oka van; az egyik, hogy nem mindenki tud hamar megválni az egyszer megszokott eszméktől és a másik, mert önálló hadsereg melletti agitáczió eddig még nem engedte őket egészen ki halni.« Azt hiszem, Apponyi t. barátom nem így beszél a hadseregről; ha így beszélne, nem vonná le azon következtetéseket, a melyeket levont. (Élénk helyeslés jobbfelől.) A harmadik igen fontos eltérés abban rejlik, hogy hol keresi, hol találja annak okát, hogy a seregben még sem szolgál kellő számmal a magyar elem. Apponyi t. barátom azt állította, azt állítja, azt hiszem ma is, hogy ennek oka az oktatási rendszer. Gr. Apponyi Albert: Részben! Gr. Andrássy Gyula: Azt mondja, hogy veszélyezteti a magyar szellemet; a magyar