Képviselőházi napló, 1892. XXII. kötet • 1895. január 19–február 11.

Ülésnapok - 1892-423

306 428. országos ülés 1895. február S-én, kedden. hogy végül van szerencsém a t. háznak jelenteni, hogy sem a közös hadseregben, sem a honvédségnél egyetlen öngyilkossági kísérlet sem fordált elő. Tudom én azt, hogy vannak motívumok, melyek létezése mellett az öngyilkosságok és öngyilkossági kísérletek el nem kerülhetők, s hogy azok előfordulnak más nemzetek hadseregeinél is; de merem állítani, a mint azt többször hangoztattam is ebben a házban, hogy ezen öngyilkosságok jó része — nem preczizirozom a perezentszámot — annak az embertelen és brutális bánásmódnak következménye, (Igaz l Úgy van ! a hal- és szélső baloldalon.) melyben főleg az ujonczképzés korában némelykor a tekintélyüket nagyon is kimutatni ak;!ró altisztek részéről részesülnek az újonczok. E tekintetben a lapok bőséges tanúságot nyújtanak az előfordult brutalitásokról, melyek az illetőket a halálba kergetik. Én annak idejében az egyévi önkéntesek ügyével behatóan foglalkozván, koczkáztattam azt az állítást, hogy már 1889 ben, tehát a mikor a védtörvény tárgyaltatott, nem volt tiszthiány. Igyekezett akkor engem a honvédelmi miniszter úr, valamint a ház túlsó oldalának több szónoka is megczáfolni; azonban ezen czáfolatok közt hallottunk némelykor nagyon furcsa érveket is. így például világosan emlékszem arra, hogy egyik képviselőtársam azt állította, hogy az én számításaim, melyeket pedig hivatalos adatokból merítettem, azért is hibásak, mert nem gondoltam arra, hogy most nagyobb lesz a póttartalék, tehát több szükség lesz tisztre, úgy, hogy azt kellett feltennem, hogy az illető azt hitte, hogy léteznek pótszázadok, pótzászlóaljak, pótezredek, sőt talán póthadtestek is, és hogy ezeknek megfelelő tiszti-létszámmal is kell birniok, holott jól tudjuk, hogy az a póttartalék nem más, mint egy rezervoár, mely csupa legénységi állományhoz tartozó egyénekből áll, kikből a hadügyi kormány a maga szükségletét fedezi. Daczára azonban a legkomikusabb ellenvetéseknek, ma mégis ott állunk, hogy az események nekem adtak igazat; mert hivatalosan konstatálva van, — és ezt az illetékes irányadó hadügyi katonai körök sem tagadják, — hogy ma már a tiszthiány kérdése szuperáltnak tekinthető, ha ilyen egyáltalában volt, de szerintem nem is volt előbb sem. Itt legyen szabad per tangentem megemlíteni egy igen olvasott, igen elterjedt hírlapban megjelent azon közleményt, a melyre csak azért fektetek súlyt, mivel jó ideje, hogy a közlemény a lapokban napvilágot látott, és a mai napig sem lett megczáfolva. Azt olvastuk ezelőtt tán két héttel a ^Budapesti Hirlap«-ban, hogy a 69-ik számú gyalogezred önkéntes iskolájában megjelent Czibulka vezérőrnagy úr, kit nemrég heiyeztek át Budapestre egy másik állomásról, s ott elkezdte az önkénteseket kérdezgetni. Mivel azok jó része nem birta kellően a német nyelvet, azok magyarul kezdtek felelni, de a vezérőrnagy úr állítólag — pozitive nem tudom, azonban megczáfolva nem lett, s én csak figyelmeztetéskép hoztam fel ezeket — kijelentette, hogy előre figyelmeztetem önöket, hogy én a vizsgán magyar feleletet egyáltalában nem fogadok el. E közlemény meg volt toldva még azzal is, hogy az illető vezérőrnagy úr az illető szaktanárokat arra is utasította, hogy mvel a tiszti szükséglet kérdése ma már szuperáltnak tekinthető, a vizsgákon a lehetőségig buktassanak. Nem tudom így van-e, de mert a hír megczáfolva nem volt, ezt én alkalmasnak tartom arra, hogy itt a házban szóba hozzam, és ezen tényt megemlítsem. T. barátom Lits Gyula tartalmas és magvas felszólalásában már oly alaposan nyilatkozott az önkéntes-kérdésről, hogy nekem, a ki e kérdésről máskor is nyilatkoztam e házban, feladatomat nagyon megkönnyítette, minthogy én is teljesen osztozom azon felfogásában, hogy itt egy alternatíva előtt állunk. Ha igazán van tiszti hiány, akkor annak fedezéséről akként kell gondoskodnunk, hogy azon ifjaknak, a kik ily súlyos föltételek és nagy nehézségek mellett szerezték meg a tiszti minősítést, azoknak adjuk is meg a tiszti rangot. Ha pedig ez a szükséglet ma már nem áll fenn, akkor viszont semmi szükségét sem látom annak, hogy az a drákói szigort tartalmazó rendelkezés, a mely a törvényben foglaltatik, és a mely homlokegyenest ellenkezik hazai kultúránkkal és tanügyi viszonyainkkal, és a mely sérti és tangálja a magyar állam szuverén jogait is, mielőbb, a mikor ennek ideje lesz, — mert nagyon jól tudom, hogy ez mindjárt meg nem történhetik, — törvénykönyvünkből töröltessék. (Helyeslés a bal- és szélsőbalon.) Én, t. ház, azon fogalmakkal sem tarthatom ezt a 25. §-t összeegyeztethetőnek, a melyekkel valakinek a tiszti állás elnyerése iránt birnia kell, a melynek elnyerése kell, hogy az illető ambicziója és buzgó törekvése tárgyát képezze; mert az, hogy ezen állást kényszer útján erőltessék az illetőkre, egyenesen sértő és megalázó a tiszti állás dekórumára nézve is, Mindenki igyekezzék legjobb tehetsége szerint azt a tiszti rangot saját érdekében megszerezni, mert ha azt meg nem szerzi, mozgósítás esetén amúgy is meg fogja érezni annak keserű következményeit. Értem az általános védkötelezettséget; értem a kényszer többféle nemeit; értem a tankényszert, értem egészségügyi szempontból a himlőoltás kényszerét; de a tiszti kényszert, tekintve az állást magát, egy csodabogárnál