Képviselőházi napló, 1892. XXII. kötet • 1895. január 19–február 11.

Ülésnapok - 1892-416

116. országos ülés 1895. január 26-án, szombaton. 133 vetésének kifejlesztésére törekszik, hanem a maga, hogy úgy mondjam, nettó-hozzájárul ásat fekteti esak le a költségvetésben. És ne feledjük el, hogy nemcsak a felekezetek, a községek, az önkormányzati körök, hanem számos más tényezők is hozzájárulnak a közoktatásügyi költségekhez, a minek nyomát e költségvetésben nem találjuk, annak daczára, hogy tulajdonkép ez is állami hozzájárulás a költségvetéshez, hogy az egyetem, hogy különösen a középoktatási ügy nagy részben oly tényezők által és oly alapokból tartatik fenn, a melyek szükségképen nem jelentkezhetnek e költségvetésben. És, t. ház, nincsen nagyobb veszély, mint épen a népoktatás terén oly intézmények bizonyos túlápolása, a melyek a közszükséglet érzetének nem felelnek meg. Épen egy ügy fel is tűnik e költségvetésben, mint a mely aránylag kisebb gondozás alá vétetett, de csak látszólag, mint a minőt erre vonatkozólag várni lehetett, s ez a kisdedóvás ügye. A kisdedóvás ügyére aránylag kevesebb van a költségvetésbe felvéve, mint a mennyi kilátásba helyeztetett akkor, mikor a kisdedóvási törvény eredetileg megalkottatott, de ez igen természetes, mert épen ezen ügy az, a mely talán azon túldicséret, melyben az különböző oldalról részesült és azon túlságos jelentőség folytán, a mely különböző részről, midőn az először szóba került, annak tulajdoníttatott, némileg kompromittálva lett nem a minisztérium intézkedései, nem a miniszteri programmok által, hanem azok által, a kik ez ügynek túlbuzgó barátai voltak, és a kik az ügy fejlődéséhez oly várakozásokat kapcsoltak, a mely várakozásoknak egyáltalán megfelelni nem lehet. Innen egyrészt az igazolatlan agitáczió és antipathia bizonyos nemzetiségi körökben a kisdedóvási törvény ellen; innen másrészt bizonyos antipathia, mely szintén igazolatlan ugyan, de tényleg nagy mértékben létezik községi körökben, a nép nagy rétegeiben oly áldozatok iránt, melyek a kisdedóvási intézmények életbeléptetésére múlhatatlanoknak bizonyulnak, és innen talán ez ügy túlbuzgó proklamálása és pártolásából az, hogy annak fejlődése és életbeléptetése csak sokkal lassabban fog érvényesülhetni, mint a hogy annak idején egyáltalán tervbe vétetett. Történtek panaszok a túloldalról a miniszter által benyújtott jelentés miatt. (Halljuk!) Történtek felszólalások, hogy a jelentés adatai igazolatlanok, túlszigorúak. T. ház, én azt hiszem, hogy az ilyen miniszteri jelentéseknek nem az a feladatuk, hogy kizárólag dicséretes vagy örvendetes mozzanatokat fejtsenek ki első sorban. A mi kormányaink — s azt hiszem, a jelen kormány is e tekintetben összes elődjeinek dicséretes példáját csakis követheti — nem tekintették az ily jelentéseket reklám- vagy kiállítási tárgyaknak; azoknak nem az a czéljuk, hogy az elért eredményeket fényesen kitüntessék és kürtöljék, hanem igenis az a czéljuk, hogy a közvéleményt felvilágosítsák, hogy a szakértők szemeit épen azon hiányokra vezessék rá, a melyek fennállanak ; hogy talán valamivel sötétebb színekkel is ecseteljenek ott, a hol intézkedések szüksége fenforog és a hol a közönség talán ezen intézkedések múlhatatlanságáról és a megfelelő áldozatok szükségességéről teljesen felvilágosítva még nincsen. (Tetszés jobbfelöl.) Nincs mit hibáztatni tehát abban, hogyha a jelentés inkább^ pesszimisztikus, mint optimisztikus színezetű. És akkor, ha őszintén feltáratnak a tanítóképzés hiányai, ha őszintén feltáratnak azon körülmények, a melyek a felekezeti igyekezetek legnagyobb elismerése mellett is az ottan századokon át megrögzött szokás következtében észre sem vétetnek az illető intézetekben : ezért nem gáncs, nem hibáztatás, ezért, azt hiszem, hogy inkább elismerés illetheti azokat, kik e jelentésekért felelősek. (Tetszés jőbbfelől.) És ha, t. ház, annak daczára, hogy e jelentések pesszimisztikus színezetűek, és hogy e jelentésekből lehető volt konstatálni az igazságnak megfelelően azoknak nagy számát, a kik még iskoláztatásban nem tészesűltek, s az iskolai felügyelet tökéletlenségét és a tanítóképzés hiányait: mégis, a ki e jelentésekkel és az ügygyei egy kissé tüzetesebben foglalkozik, nem vonhatja ki magát azon magasztos benyomás alól, melyet a közoktatásügynek fejlődése a múlttal összehasonlítva, Magyarországban minden részrehajlatlan embernél kell, hogy előidézzen. Nem az eredmény nagysága miatt, mely ez által el lett érve, nem a miatt, mivel esetleg egyik vagy másik kitűnő férfiú érvényesülne abban, vagy egy kitűnő konczepczió volna benne megtestesítve, hanem ellenkezőleg, épen azon nagy törekvések szemlélete miatt, a melyeket a nép legalsóbb osztályaiban is a népoktatás szempontjából tapasztalunk épen azon nagy munka elismerésének fejében, melyet nem egyes kiváltságosak vagy kiváló állásúak részéről, hanem — hogy úgy mondjam — a népoktatás névtelen hősei részéről tapasztalunk az egyes családokban, — mert nem kell azt hinni, hogy a népoktatásnak a miniszteri tanácsosok vagy tanfelügyelők, vagy tanítók a fő előmozdítói, — nem ezek: a családok azok, melyekben a népoktatás szükségességéről való meggyőződés mélyen be van fészkelve, s melyek egyedül biztosítják e tekintetben a haladást, ezen, a nép szívében való meggyőződés szempontjából a ki széjjeltekint, konstatálhatja az egyes más országok