Képviselőházi napló, 1892. XXII. kötet • 1895. január 19–február 11.

Ülésnapok - 1892-416

416. országos ülés 1895. január äfi-áu, szombaton. 125 Albertnek szép brosürjét, — valóban szép munka az, — elmondja, milyen szépen érvelt a harmadik egyetem meilett, és elismeri, hogy az valóban szükséges volna, de nem azt a következtetést vonja ki belőle, hogy tehát felállítja a harmadik egyetemet, hanem azt, hogy nem állítja fel. (Derültség a baloldalon.) Berzeviczynek is igaza van a harmadik egyetem kérdésében, de ne féljenek azok, a kik ellene vannak, mert a miniszter nem állítja fel. (Derült ség a baloldalon.) Hirdetni kezdte, — mert csak kezdte, — hogy a professzorokat jól meg kell fizetni, (Halljuk!) mert ha nem, annak az lesz az eredménye, hogy minden igazi tehetség azon pályákra kerííl, a hol nagyobb kilátásokkal van előhaladása iránt, és a tanári katedrákba a középszerűség fog menekülni. És én azt hiszem, ha innen a szomszédból egy ellenséges hang közbe nem szólt, talán azt is elmondta volna a miniszter úr, hogy Angliában, Németországban, Hollandiában az egyetemi professzoroknak oly nagy fizetése van, hogy gemmiíéle foglalkozásban oly nagy fizetést el nem érhetnek, mint az egyetemi katedrán. Épen ezért ezen művelt országok abban a helyzetben vannak, hogy a legelső juristákat, a kik a bírói vagy ügyvédi pályán és a tudományban már kitűntek, a legelső mérnököket, a legelső theologusokat, a kik a papi pályán már kitűntek, hívhatják meg egyetemi tanszékre. Hock János! Ott a miniszterekből lesznek tanárok! Kovács Albert: Nem ujonczokat, nem kezdőket, a kik a professzori katedrán együtt készülnek el tanítványaikkal, hanem bevégzett embereket; és épen ezen alapúi a germán tudományosság ; hanem — oh fátum — innen a szélső baloldalról egy ellenséges hang közbeszól, és ez tökéletesen elég volt arra, hogy a miniszter úr visszarettenjen a következtetések levonásától Helyes a professzorok fizetésének felemelése, de ne méltóztassék félni, a miniszter úr nem szándékozik ezt tenni. (Tetszés és derültség balfelöl.) Hanem a t. miniszter úr Berzeviczynek azon igazán szép brosürjében még egy más fejtegetést is olvashatott volna, de úgy veszem észre, ez nem kapta meg figyelmét. Azt tudniillik, a hol a t. képviselő úr a papi nevelés ügyéről szól. (Halljuk! Halljuk!) Engedje meg Berzeviczy t. képviselő úr, hiszen oly rövid ideje, hogy megvált a közoktatás egyik vezéri állásától, hogy itt ebben a kérdésben és ebben az ügyben hozzá is egy kérdést intézzek. (Halljuk! Halljuk!) A t. képviselő úr észreveszi, hogy nincs a világon egy olyan állam, a mely a papnevelést a maga kezéből annyira kieresztené, mint a magyar. Minden állam maga gondoskodik a papnevelésről, és ez helyes. Azt vagyok bátor kérdezni t. képviselőtársamtól, miért jött rá erre a helyes dologra épen abban a perczben, a mikor kiesett a kezéből az a hatalom, melylyel ezeu okos gondolatát megcsinálhatta volna? Hiszen 10—12 évig ült az államtitkári székben; sohase jutott ez eszébe? Gondolom, máshol is hallott és olvasott e kérdésről, de én is többször elmondottam itt, és felhívtam a kormány figyelmét arra a körülményre, hogy Magyarországon Balázsfalván és Szebenben nemzetiségi légkörben az ország nyilvános ellenségei professzionátus bujtogatókká nevelik a papokat, (Igaz! Úgy van! balfelől.) és oktalan és bolond az az állam, mely az effélét eltűri. (Igaz! Úgy van! balfelől.) És ha sehol a világon még ki nem találták volna azt, hogy a papokat az állam neveli, a mint hogy az állam neveli Muszkaországban, Angliában, Németországban és mindenütt a világon, de Magyarországnak egymagának kellett volna ezt kitalálni. (Élénk helyeslés balfelöl.) De hát Berzeviczy t. képviselő úr is a jó dologra akkor jött rá, mikor elkésett vele. Tartok tőle, hogy a t. miniszter úr is úgy jár, hogy csak megkésve, akkor, mikor másodszor fogja olvasni Berzeviczy brosürjét, akkor veszi észre, hogy milyen okos dolog van még benne. (Tetszés és derültség balfelől. Halljuk! Halljuk!) T. miniszter úr, a nemzeti kultúrának a világon mindenütt a legerősebb oszlopa a papság; a milyen oszlopa a papság a nemzeti kultúrának, olyan az a nemzeti kultúra. És a ki a nemzeti kultúra épületének ezt a legfontosabb oszlopát figyelmen kivfíl hagyja, a ki a magyar nemzet papjainak nevelését Balázsfalván és Szebenben eszközli, no hát az ne vegye a szájára a nemzeti kultúra gondolatát, mert annak a szájában ez a szó nem egyéb, mint közönséges zsurnalisztikái frázis. (Igaz! Ügy van! balfelöl.) Én is egy fohászszal végzem beszédemet, (Halljuk! Halljuk! Élénk derültség balfelől.) és az én számban az imádság nem épen csak retorikai frázis. Wlassics Gyula vallás- és közoktatásügyi miniszter: Az enyémben sem! Kovács Albert: Adja az ég, (Halljuk! Halljuk!) hogy ez a hosszú és immár három esztendő óta tartó kormányválság olyan időben jusson végleges befejezéshez, hogy ezen homályos és zavaros programút által a haza tanügyét még jobban megzavarni ne lehessen. Ha az ember lóra ül, mielőtt lovagolni tudna, (Egy hang a szélső baloldalon: Esmérnem fohász!) igen köaynyen úgy jár, hogy a paripa vagy ledobja, vagy oda viszi, a hová nem szándékozik, épúgy, mint az egykori oláh pappal történt, a ki megvett egy kimustrált dragonyos lovat, de nem