Képviselőházi napló, 1892. XXI. kötet • 1894. november 26–1895. január 9.

Ülésnapok - 1892-398

398. országos ülés 18M. deczember 1-én, pénteken. 253 melyről, mint a haldoklóról, óráról-órára adják ki a válságot és katasztrófát jelző bulletint? Mit tett az önök rendszere a népért, a melyet azl848-iki vívmányok az alkotmány sánczaiba bevett, előbb vázoltam, s most is e bajok orvoslására az egész közgazdasági politikájuk abban áll: segíts magadon, és majd az Isten is megsegít. Hát lehet, hogy e nép szót fogad, segít magán, de úgy, hogy követelni fogja helyét az alkotmány sánczain belül épúgy, mint a magyar társadalomban, de hogy segíthessen magán, arra csak egy út vezet: szervezkedik és szövetkezik az önök által inaugurált rendszer megdöntésére, követelni fogja megélhetésének feltételeit és biztosítékait, a melyektől az öuök rendszere fokozatosan megfosztotta. Hiába hivatkozik Tisza István úr a liberalizmusra, több mint egy negyedszázados várakozás után reá jött arra e nép, hogy ez hamis jelszó, a melylyel félrevezették, most már saját sorsával együtt e haza sorsa is követeli, hogy önvédelmi harczát kezdje meg, s én meg vagyok róla győződve, hogy se ámítás, se erőszak többé e mozgalmat elfojtani nem fogja, s kell, hogy egy egészséges alapon nyugvó líj pártalakúlás öntsön életet a mi életnélktíli parlamenti szervezetünkbe, mely mai állapotában nem egyéb, mint egy üres mechanizmus, léleknélkűli váz, s a mely új életre csak akkor éled, ha itt a nemzet hamisítatlan közvéleménye nyilatkozik meg. T. ház! Az összes gazdaközönségnek a t. kormány eddig csak egyetlen egy jó tanácscsal szolgált, a melyet tegnapelőtt hallottunk, segíts magadon, és az Isten is megsegít. (Igás! Úgy van! a baloldalon.) Meg vagyok róla győződve, hogy a magyar gazdaközönség megfogadja e jó tanácsot, majd segíteni fog magán ott, a hová utalták, a politikai téren, és meg vagyok róla győződve, hogy e törekvésében összetartva, majd az Isten is e czéljában meg fogja segíteni. Nem fogadom el a költségvetést. (Helyeslés a bal és szélsőbalon.) Papp Elek jegyző: Molnár Józsiás! Molnár Józsiás : T. képviselőház ! Mindazok, kik az 1867-iki kiegyezés mellett még a közös vámterületet is fenn akarják tartani, ezen a magyar nemzet számára kiszámíthatatlan károkkal járó intézményt tudvalevőleg rendszerint azzal indokolják, hogy a magyar nemzet földínívelő nemzet lévén, mint ilyennek nélkíílözhetlen szüksége van az osztrák piaezokra, hol terményeit előnyösen és szabadon árúihatja. Hogy ezen minden kétségen kivűl egyelőre tetszetősnek látszó vélemény mennyire felel meg a logika szigorú követelményének, egy szigorúbb kritikának, erre vonatkozólag legyén szabad nekem csak néhány rövid kérdést feltennem. Első sorban legyen szabad kérdeznem, hogy vájjon a magyar nemzet, mint csak kizárólag földmívelő és nyerstermeléssel foglalkozó állam, Európának ezen pontján, a melyen mi állunk, lehet-e elég gazdag, elég népes, tehát elég erős is arra, hogy a minket környező népek konczertjében ne csak szerepét betölthesse, hanem alkalomadtán alkotmányát és nemzetiségét is megvédhesse a vész napjaiban? Vájjon, hogy a hozzánk mérten aránylag rendkívül nagy tőkével, képzett ipari munkásokkal, fejlett iparral és kereskedelminél biró osztrák iparral szemben közös vámterületen remélheti-e bárki is iparunknak nagyobb mérvű fellendülését és ezzel karöltve a munkahiányból folyó kivándorlás megszüntetését? És végül, ha a közös vámterületen sem iparunk, sem kereskedelmünk tovább fejlődését nem remélhetjük, sőt még a munkahiányból folyó kivándorlást sem tudjuk megakadályozni ezen országban, a honnan évenkint tudvalevőleg több megy ki 150 millió forintnál oly iparczikkekért, melyekhez a nyersanyagot túlnyomó részben mi szolgáltattuk, ez esetben hogyan remélhetjük földmívelésünknek legalább a nyugati államok színvonalára való emelkedhetését ? Hiszen ha népességünk nem szaporodik, iparunk nem fejlődik, a magyar földmívelésnek múlhatlanúl nélkülöznie kell mindazon eszközöket, a melyek a nyugati államoknak földmívelését az ismert magas nivóra emelték. Mindezen kérdésekre, t. ház, úgy hiszem, teljesen elég, röviden csak annyit felelnem, hogy minden állam, tekintet nélkül arra, hogy túlnyomó részben földmíveléssel vagy iparral foglalkozik-e, közgazdasági érdekeit rendszerint védvámokkal szokta védelmezni. Hiszen, ha a közös vámterület barátainak általam imént jelzett és különben is mindnyájunk által ismert indokai a szigorú kritikának megfelelnének és helyesek lehetnének, az esetre ugyanazon szempontból kiindulva, minden egyes nyerstermelő államnak meg kellene nyitni piaczait az iparos államok előtt, és viszont megfordítva minden egyes iparos államnak szövetségre kellene lépnie a nyerstermelő államokkal. De a mint tudni méltóztatik, a valóságban ez nem így történik. Hogy példával is éljek, lám, az önálló é* független Romániában, hol az államférfiak meggyőződését nem más államok érdekei szabályozzák és irányítják, szintén megértették a kor intő szavát, mely szerint a kultur-államnak bírnia kell a kultúrállam minden követelményével, tehát fejlett iparral, fejlett kereskedelemmel is. Épen ezért Romániában készek voltak még