Képviselőházi napló, 1892. XXI. kötet • 1894. november 26–1895. január 9.
Ülésnapok - 1892-393
140 ^93. országos ülés 1894, deezember 1-én, szombaton. ják, hogy ok irredentista jelleggel nem bírnak, és az állam egységét nem támadják meg. Ez az előzmények után semmi egyéb, mint csupán esak frázis, melylyel talán azokat akarják elaltatni, a kik ebben a kérdésben talán maguk is elaludnának. Annak a kongresszusnak lefolyása, t. ház, már magában véve is a legsértőbb jellegű volt, mert valahányszor ott az elnökség, vagy a szónokok Magyarországnak, vagy a magyar nemzetnek csak nevét is ajkukra vették, az egész gyülekezet, vagy annak többsége kórusban közbekiáltotta, hogy: >kutyák, gazemberek, zsiványok*, így ment órákon keresztül ez a tár gyalás; és e mellett ott a hatóságnak három képviselője volt. Már most azt kérdem a t. háztól, képzelhető-e egy állam, mely nincsen a teljes feloszlásban, melyben az állam szuverenitása azon nemzet ellen, mely az államot alkothatja, ily inzultus lehetséges a hatóságilag kirendelt személyek füle hallatára, a nélkül, hogy azok nemcsak az ülést feloszlatták, hanem az ellen óvó szavukat emelték volna? Én nem képzelem, hogy tartósan lehetséges legyen Magyarországnak egységét, az állam integritását, — frázisokká! talán igen, — de tettekkel fentartani, ha ily gyűléseket megengedünk. (Úgy van! Úgy van! a ssélsö baloldalon.) És a hatósági közegek kik voltak? Ottvolt, mint kirendelt hatósági közeg, Nagy-Szeben városának helyettes polgármestere, Drottleff, a ki egyúttal a »Siebenbürgisches Deutsches Tagblatt« kiadója, a ki lapjában az oláhokat mindig magasztalja, azokkal kezet fog, a ki e gyűlés után is lapjában megdicsérte az oláhokat ezen népgyűlésért. Ily egyénre bizni ott állami és nemzeti érdekeink megóvását, annyi, mint kecskére bizni a káposzta megvédését. Ugron Gábor: Kutyára a szalonnát! Pázmándy Dénes: Ezen egész akezióban, a mely itt kifejlik, egy tendencziózusrendszeres munkát látok. Volt már szerencsém minap megmondani, hogy igen sok értesülésem és saját személyes kutatásom oda vezetett, hogy én egy nagy nemzetközi konspirácziót látok az egész oláh mozgalomban. Oláhországban alakúi egy liga, a melynek saját bevallása szerint kétszázezernél több tagja van, a kik havonkint s'gy frankot fizetnek, úgy hogy ez maga két milliót meghaladó összeg, ( a mely így a ligának rendelkezésére áll. Ők maguk bevallják, hogy Besszarábiára, a hol nincsenek oláhok, Szerbia oláh részére, a negotini kerületre, nem is terjesztik ki működésüket, mert állításuk szerint ott az oláh nemzetiség kialudt, Bukovinára is csak kis részben, hanem Magyarország az a talaj, a melyre ők roppant kedvező körülmények folytán egész akcziójukat, úgy szellemi, mint pénztőkéjüket is beviszik. Nem félemlíti meg őket olyan per sem, mint a memorandum-per, békét pedig nem hagynak, mert nekik folyton szükségük van arra, hogy Európa előtt manifesztálják, hogy nemcsak van nemzetiségi kérdés, hanem szükséges annak egy organizácziót is teremteni, hogy meg legyen a szervezet, a mely a külföldnek imponálhat, meg legyenek vezetői, komitéi. Most feloszlatta a t. kormány a hivatalos komitét. Mit csináltak ezek az urak és miért volt szükség e népgyűlés összehívására? Azért, hogy mandatáriusokat teremtsenek. Ötven embert kiszemeltek egy komité tagjaivá, kiküldiek egy titkos albizottságot, mely az ügyeket vezeti és érintkezik a külfölddel. Benne van e határozatnak egyik pontjában, hogy a külfölddel való érintkezés pedig fentartatik. Ez a komité azután fogja vinni az egész irridentizsnust, míg a látB7Ólagos komité tagjai azt mondják, hogy ők alkotmányos emberek és megengedett eszközökkel küzdenek, szóval az altatási politikát fogják folytatni, míg amazok az akcziót kezükbe ragadják és tényleg oly nagy organizáczió élén állanak, a mely válságosabb időben reánk nézve végzetessé válhat. Ily eseményekkel szemben azt hiszem, most már energikusabb eszközökhöz kell nyúlni. A t. belügyminiszter úr bt Sierbán képviselő úrnak rendkívül energikusan válaszolt; de hát, pár napra reá, midőn a népgyűlés megtartatott, mindjárt láttuk, hogy a magyar kormánynak összes energiája csak a beszédben áll, és tények nem követik ezen mondásokat. Ez, t. ház, a legveszedelmesebb. Mert itt a parlamentben folyton beszélni arról, hogy megfékezzük az oláh irredentizmust, és hogy mennyire urai vagyunk a helyzetnek, a tények pedig azután azt igazolják, hogy mi nem csinálunk semmit, és szabadjára hagyjuk az egész akcziót, ez azt mutatja, hogy mi vagy nem akarunk, vagy nem tudunk ellenük akczióval fellépni. Én azt nem hiszem, hogy a magyar állam ne tudna; én sokkal nagyobb tisztelettel vagyok a magyar állam ereje iránt, jobban is ismerem azokat a segédeszközöket, mintsem hogy nem tudnánk az elleu semmit tenni, és így azt kell hinnem, hogy a t. kormány nem akar, vagy pedig nem mer; szóval valaminek az intenczióban kell itt rejlenie, mást nem képzelek magamnak, mert lehetetlennek tartom, hogy a kormány át ne volna hatva e kérdés veszedelmességétől, hogy ne látná azt, hogy napról-napra nagyobb elszántsággal, elhatározottsággal találkozunk a nemzetiségi bujtogatok részéről, és minderre az a felelet, hogy egyáltalában semmi sem történik az állam auktoritásának megóvására. (Úgy van! Úgy van! a szélső baloldalon.)
