Képviselőházi napló, 1892. XX. kötet • 1894. október 8–november 24.
Ülésnapok - 1892-371
371. országos ülés 189t. október 19-éa, pénteken. 8; t. ház, annak kifejtését itt meg sem kisérthetem, mert egy könyvvel kellene előállanom, de én azt a legfőbb momentumot, mely ezt a türelmességet, ezt az összeférést a nemzetben kifejlesztette, látom épen azokban a különböző elemekben, melyekből e nemzet meg van alakulva. És én kérdem, t. ház, vájjon Magyarország törvényhozása, annak képviselőháza, mely a nép akaratának kifejezője, állhat-e olyan térre, a hol nem az egységesítésről, annak szabályozásáról van szó, hanem a melynek szükségképen csupán csak a visszavonás lehet a következménye ? Hát, t. ház, mikor Magyarországnak nem kevesebb, mint hét felekezete s azonkívül még egy néhány szektája van itt, melyeknek történelmi létjogát elvitatni már nem lehet és nem szabad, vájjon nem legfőbb feladata az országgyűlésnek, a nemzet képviseletének az, hogy a vallási kérdéseket tulajdonképen be se bocsássa ide, mert hiszen ezen kérdések fölött ez a ház, mely számos felekezetből alakúit, soha tisztába sem jöhet? Az egész vitatkozásnak más eredménye nem lehet, mint a felekezeti gyűlölségnek feltámadása és a ház működési képességének megcsonkítása. Ez, t. ház, nekem meggyőződésem azokkal szemben, melyek itt folyton-folyvást, mint felekezeti momentumok, a viták során felmerülnek. Magyarország törvényhozása épen annál fogva, hogy az áramlatok, a felfogások különbözősége sehol sincs annyira kifej'ezve, mint épen a magyar nemzet összességében, nem elegyedhetik semmiféle konfesszionális vitákba, mert neki csupán csak egy szempontból szabad ilyen esetben bírálatot mondani és a biztosítékot a társadalom számára megkeresni, és ez az egy az, a mire Helfy Ignácz képviselő úr röviden rámutatott, az egyéni szabadság kérdése. Ennél tovább e törvényhozás, ha csakugyan a nemzet érdekét, ha csakugyan a nemzet békés tovafejlődését tartja szem előtt, egyáltalán nem mehet. De hát gróf Apponyi Albert képviselő úr az 8 minapi beszédében odament, hogy ő bírálatot mondjon a társadalomra való tekintetből épen a béke érdekében, okoskodását azzal fejezte be: »Salus reipublicae suprema les est«. Engedje meg nekem a t. gróf és képviselőtársam, hogy megjegyzést tehessek az o irányzatára és arra is, hogy a felekezetnélkííliség, a mely szerinte csupán a műveltségnek attribútuma lehet, vagyis a melyet egyedül a műveltség vehet igénybe, a tömeget könnyen az erkölcstelenedésbe ránthatja be. Tehát félti gróf Apponyi képviselőtársam a tömeget és ezzel odaáll tulajdonképen azoknak a soraiba, a kik a tútorkodást tartják a legfőbb feltételének, annak, a mit ő »salus reipublicae«-nek nevez. De a mikor ő Így odaállott, bocsásson meg nekem, igen különös társaságba elegyedett, mert ha én csak a legközelebbi multakban a magyar állam és nemzet és az alkotmány fejlődését veszem s odatekintek a 48 előtti időkbe, vájjon nem áll-e, hogy a »salus reipublieae« örve alatt igyekezett példának okáért Ferencz császár mindent megakasztani, a mi szerinte rohamos előhaladás volt? És íme, ő is azt mondta, hogy bizonyos tanok és bizonyos szabadságok a tömegekre nézve veszélyesekké válhatnának, s ezt a »sa!us reipublicae« nem engedi meg. Vájjon nem történt meg akkor, hogy oly tudomáayszakoknak, — a melyek ma igen magas fokra fejlesztettek, a melyek nélkül sem a szellemi, sem a gyakorlati életben helytállani nem lehet, — mondom, oly tudományszakoknak az előadását megtiltotta szintén a »salus reipublicae suprema lex« czímén, mert azt mondta, hogy ez könnyen a tömegek erkölcstelenítéséhez vezethet? És mondja meg nekem az igen tisztelt gróf, ismert ő valaha zsarnokot, még azt is, a kit az emberiség ma is átkoz, a ki cselekvéséhez más érvet választott volna, mint azt, hogy mindaz, a mit ő cselekszik, csakis a »salus reipublicae suprema les« érdekében történt? Nagy Ivántól lefelé, egészen a legkisebb zsarnokig, mind azt mondták, hogy cselekvésüket épenséggel a »salus reipublicae suprema lex« irányozza. T. képviselőház ! Nekem a felekezetnélkűliségről s a vele kapcsolatos egyéni szabadságról és a szabadságról egyáltalán egészen más fogalmam van, és ebben az egyben osztom a mostani közoktatásügyi miniszter úr nézetét, aki a tegnapi napon kimondta, hogy a szabadságot meg kell adni, mert az tanítja meg a tömeget is a vele való élésre, Ha gr. Apponyi Albert képviselő úr sorakozik azokhoz, kik a főrendiházban is azt hangoztatták, hogy a tömeg még éretlen: én a tömeget nem vagyok hajlandó se körtével, se almával összehasonlítani, melynek megérett és érett korában Jepotyogását meg kell várni, eltekintve természetesen a férgesétől és attól, a mi meg van nyomorítva; hanem a szabadságban magában látom azt a napot, mely a tömeget érleli és magasra emeli, s a szabadsággal való okos élésre tanítja. (Élénk helyeslés jobbfelöl.) De, t. ház, én igen jól tudom, hogy gróf Apponyi Albert t. képviselőtársam tulajdonképen miféle behatás alatt állott, mikor ezt a dolgot a tömegre nézve veszedelmesnek tartotta. Az alatt a benyomás alatt állott, mely legpregnánsabb kifejezést nyert a főrendiházban, hol egy bíboros ékesszólása egész hatalmával az atheizmussal igyekezett azonosítani a felekezetnélkűliséget. Nagyon fogok örülni, ha a t. képviselő úr ebben engem megczáfol; de ez egyszer így van felállítva a tétel és ezt én határozottan tagadom. A felekezetnélkííliség nem atheizmus, épen
