Képviselőházi napló, 1892. XX. kötet • 1894. október 8–november 24.
Ülésnapok - 1892-387
428 387. országos ülés 1894. november 24-én, szombaton. féle ajkú lakosság nélkül alig lehet képzelni. Még Franeziaországnak is, — pedig ez a legközpontosítotíabb állam, — milliókra menő nemzetiségi lakosai vannak. Menjen el valaki Bretagneba, Normandiába, a Pyreneusokhoz, azelőtt Elzász-Lotharingiába is, és látni fogja, hogy Franeziaország népei között legalább is 20—25°/o alig ért franczia nyelven. De azért nemzetiségi kérdésről Franciaországban nem lehet beszélni. Miért? Mert a nagy forradalom, mely a mai Francziaországot megteremtette, annyira amalgálta a franczia állam összes elemeit, elöntve rajtuk a franczia kultúrát, hogy az, hogy valamely népfaj a maga anyanyelvén beszél, ott egyáltalában nem képez veszélyt, és nemzetiségi mozgalmat vagy aspiráeziót. A nemzetiségi kérdés csak ott kezd veszélyessé válni, a hol nemzetiségi szeparatisztikus aspirácziókat követ. Ez a speczialitása megvan a mi nemzetiségi kérdésünknek, és megvan különösen az oláh kérdésnek. Mert ha a román nemzetiségi kérdés csak annyiból állana, hogy az a S 1 ^ millónyi népfaj magának bizonyos jogokat követel nyelvére, egyházára és faji kultúrájára nézve, akkor én ezt nem találnám veszélyesnek. De veszélyesnek tartom azért, mert tényleg e kérdés összeköttetésbe hozatott a külfölddel, és valamint most kerestetik Európa egyes államainak intervencziója, ez az egész kérdés úgy van preparálva, hogy egy esetleges bonyodalom alkalmával Magyarországra veszélyessé váljék. Ebben rejlik a kérdésnek a magva, s arra vagyok bátor a t. kormánynak és a t. háznak figyelmét felhívni hogy ezt pár vonással kimutathassam. (Halljuk! Halljuk!) Annyi bizonyos, t. ház, hogy az oláhok Erdélyben és a magyar részekben nem bízhatnák el magukat, és nem is kezdhettek volna ily agitácziót, ha a külföldről — értem legközelebb a román királyságot — úgy szellemileg, mint anyagilag nem támogattatnának. Ismeretesek azok a szálak, a melyek e kérdést a román királysággal összekötik. Tudjuk, hogy ott van egy nemzeti liga, a mely azon örv alatt, hogy a nemzeti nyelven való oktatással a különféle román fajokat egyesítse, voltaképen nem akar egyebet, mint hogy r az egész románságot egy államhatalom alá hozza, a román fajokat egyesítse, a mit ma politikai szótárunkban úgy nevezünk, hogy irridentizmus. Ennek a ligának százezrekre menő tagjai vannak Romániában, a kik a liga czéljához nagy anyagi áldozatokkal járulnak. Tehát pénzt importálnak ide, ügynököket tartanak, sajtót szubvenczionálnak, és bizonyos neme az okkultusz adminisztrácziónak kreáltatott itt e hazában. A kérdést ki akarták vinni a külföldre is, megpróbálták a különféle latin nemzeteket a rokonság révén érdeklődésbe hozni, s úgy tüntették fel a dolgot, mintha a mi nemzetiségi kérdésünk európai kérdés volna, melytől Európa jövője és békéje függ. Mindenekelőtt kell, hogy a legnagyobb energiával visszautasítsuk azt, minth kérdés bármely európai hatalom elé tartoznék. (Élénk helyeslés a szélsőbalon és jobbfelől.) Ez tisztán a mi belügyi kérdésünk, éö e kérdésbe beleszólni akár tanácsadáskép, akár óhajtáskép egyetlenegy külföldi hatalomnak nincs joga. (Élénk helyeslés a szélsőbalon és jobbfelől.) Minden téren a kormány utasítsa vissza még annak a látszatát is, mintha e kérdés internaczionális kérdés volna, mert — mint mondám — abban rejlenek a veszély, ha mi ennek mé^ csak az árnyékát is megengednők. (Igás! Úgy van! a szélsőbalon.) Én a nemzetiségi kérdést, mint mondám, nem tartom oly veszélyesnek, mert a magyar állam nia sokkal erősebb fegyverekkel rendelkezik, s ma erősebb az államhatalom, mint azelőtt, és az az erkölcsi súly, a melyet ma a megizmosodott magyar faj ad a magyar kormánynak, elégséges arra, hogy ha kellő erélylyel, észszel és tapintattal lép fel a kormány e kérdés elnyomására, czélt is érjen. De erre természetesen az eltökélt szándék mellett az eszközöknek jó kiválasztása is szükséges, (Helyeslés a szélsőbalon.)^ helyesen szólt a t. belügyminiszter úr akkor, midőn azt mondotta, hogy nagyobb karhatalommal fog fellépni e kérdésben. De én megvallom, t. belügyminiszter úr, még nem látom azt a nagy hatalmat, melyet Erdélyben kifejteni méltóztatott, mert az a 350 csendőr. . . . Hieronymi Károly belügyminiszter: Elég volt! Pázmándy Dénes: . . . a mennyit most kontemplál, és a mely oda konczentráltatott Erdélybe, pillanatnyilag elég volt arra, hogy megfékezze azokat az elemeket. Ebből látszik, hogy t. barátom Sierbánnak nincs igaza, a ki azt hiszi, hogy ott valami roppant nagy erő fejtetett ki, mert hiszen az az erő, a mit Kolozsvárott a memorandum-per alkalmával a kormány kifejtett, bizony aránylag nagyon csekély volt, de épen elég volt arra, hogy ott az emberek visszatereltessenek a maguk medrébe. Állandóan kel! Őrködni az erdélyi és a magyarországi részek biztonsága felett, és erre nemcsak a csendőröknek j a szaporítása szükséges, hanem szükséges az állami rendőrségnek a behozatala, mert a municzipális rendőrség Erdélyben és az erdélyi hatá'részeken annak megfelelni valóban képtelen. Hisz ez nem is tisztán municzipális, hanem állami feladat. (Helyeslés a szélső baloldalon.) Azt mi nem tehet-
