Képviselőházi napló, 1892. XX. kötet • 1894. október 8–november 24.

Ülésnapok - 1892-386

386. országos ülés 1894. november 23-án, pénteken. 399 tének javítása érdekében a kellő intézkedések megtétessenek. Mert azokban a községekben, melyek körorvost tartanak fenn, és azokban a községekben, melyek maguk tartanak fenn egyegy orvost, egyáltalában azt tapasztaljuk, mint Antunovieh t. képviselőtársam mondta, hogy ezen községi és körorvosok maximális fizetése 300 — 400 forint körül váltakozik, úgy, hogy az országban, csak kivételesen van olyan város, a melyben a városi fő- és alorvosok fizetése a 400 forintot meghaladná. Ha tehát a t. kormány, a mi ellen azután a közegészségügy érdekében azt hiszem, senki ellenvetést nem tenne, a községi és körorvosokkal szemben a fizetési minimumot oly összegben állapítaná meg, mely már magában biztosítaná az orvosok exisztencziáját, ezzel uagy mértékben folyna be arra, hogy legalább a vidéken a közegészségügy szervezése a lehető legjobb és legambicziózusabb orvosok kezébe kerüljön. Különben azt gondolom, hogy midőn majd a közigazgatási reform kérdésével foglalkozik a t. kormány, ezt a kérdést érintetlenül nem fogja hagyni. Bármily irányban oldassák is meg a közigazgatás reformjának ügye, meg vagyok győződve, bogy a belügyi kormányzat a közegészségügy szempontjából eléggé körűitekintő lesz a végből, hogy e tekintetben legalább a közegészségügynek megfelelő intézkedések törvényileg statuáltassanak. A t. előadó úr a költségvetés általános előterjesztésénél különösen hangsúlyozta, hogy a belügyi költségvetést már abból a szempontból is ajánlja a t. ház figyelmébe, hogy a belügyi kormányzat több rendbeli közegészségügyi intézkedést kíván tenni, és különösen a gyógyszertárok engedélyezése kérdésében (Halljuk! Halljuk! a szélső baloldalon.) egészségesebb, a közvárakozásnak és közbizalomnak megfelelőbb statútumot fog az országgyűlés elé terjeszteni. Ha valahol szükséges, bogy a belügyi kormányzat a közmegnyugtatás szempontjából a mai rendszertől teljesen eltérő, a miniszteri intézkedésekre nézve a közbizodalmat biztosító rendelkezést léptessen életbe, úgy ez kétségtelenül a gyógyszertárak engedélyezése kérdésénél eventuálisan szükséges. Mert hiszen tapasztaljuk, hogy van eset, midőn maga a város vagy a község kimondja azt, hogy közegészségügyi szempontból szükségesnek tartja a gyógyszertárak szaporítását és a vármegye, mint erre legilletékesebb, és közvetlenül felettes hatóság rámondja, hogy az illető községnek álláspontját helyesli, a belügyminiszter pedig, a ki soha életében abban a városban nem járt, az ottani viszonyokat abszolúte nem ismeri, azt mondja, hogy nem tartja szükségesnek a gyógyszertárt; viszont pedig vannak városok, a melyekben folyamodik valaki gyógyszertárért, de a város — már akármiféle okból, ennek elbírálása nem tartozik reám — azt nem tartja szükségesnek, a vármegye pedig azt mondja, hogy ez helyes, a belügyminiszter úr ellenben az illető egyénnek pártfogói álláspontja alapján dönt, és azt mondja, hogy itt szükség van gyógyszertárra. Itt egy normálét kellene felállítani, a mely által a belügyminiszter a törvény korlátai közé szoríttassák, hogy mikor köteles a gyógyszertárat engedélyezni, vagy megtagadni a gyógyszertár engedélyezését ? De hogy ez politikai agenturára használtassák fel, egyáltalában nem helyes. (Igaz! a szélső baloldalon.) Azt hiszem, hogy akkor, mikor a belügyminiszter úr ebben a kérdésben javaslatát a ház elé fogja terjeszteni, lesz ideje, módja és alkalma a t. háznak állást foglalni azzal az elvvel szemben, a melyet a magam részéről már is jelzek, hogy fa gyógyszertárak engedélyezése egyáltalában ne korlátoztassék, mert a közegészségügynek az érdeke nem azt kívánja, hogy például egy 30 — 40 ezer lakossal biró városban 2—3 privilegizált egyénnek legyen gyógyszer-elárúsítási joga, és így a város közönsége kényszerítve legyen majdnem mértföldnyi utakat megtenni, hogy gyógyszerhez jusson, hanem a közegészségi ügy igazi érdeke azt kívánja, hogy a lak-.^ság részére könnyen és gyorsan megközelíthető gyógyszertár legyen, tehát természetes dolog, hogy ezen jognak alkalmazásánál a lehető legnagyobb kiterjedéssel kell álni, és a privilégiumokat a lehető legnagyobb mértékben korlátozni kell. Ezzel a kérdéssel azért nem kívánok bővebben foglalkozni, mert az előadó úr már előre jelezte, hogy a belügyminiszter úr ebben az ügyben legközelebb javaslattal fog a ház elé jönni. Azonban fel kívánom hivni a belügyminiszter úr figyelmét arra, hogy igyekezzék gondot fordítani különösen a megyei kórházak szervezésére és rendezésére. Köztudomás szerint a legtöbb megyének igen jelentékeny összegre menő kórház alapja van, mely a megyék által különböző ezímeken vétetik igénybe és használtatik fel a nélkül, hogy tulaj donképeni rendeltetésére fordíttatnék és a közegészségi ügyet szolgálná. Például, hogy abból a vármegyéből hozzak fel példát, a melynek én is egyik polgára vagyok: Csongrád vármegyének közel százezer forintnyi kórházalapja van. Ha a kormány e tekintetben a megyét utalná arra, hogy ezen alap felhasználásával megyei kórházat létesítsen, és a kórház berendezését úgy adminisztratív, mint szakszempontból úgy eszközölje, hogy ott a gyógykezelés a magasabb igényeknek is megfelelő legyen, akkor az alföldi vármegyék közegészségügyi állapota a mostaninál sokkal előnyösebb helyzetbe jut. Föl kell említenem, hogy ezen tételnek a trachoma ellensúlyozására és