Képviselőházi napló, 1892. XX. kötet • 1894. október 8–november 24.
Ülésnapok - 1892-377
377. országos ülés 1894. november 13-án, kedden. 165 Beőthy ÁkoS: A jó szomszéd mindig lefőz bennünket! (Halljuk! Halljuk!) Grőf Károlyi Sándor: No hát ezt megköszönjük önöknek! A lapokban arról volt szó, hogy a déli pálya megvétessék. (Halljuk! Halljuk!) Nem akarok abba belemenni, hogy ezen üzleti kérdést tüzetesebben tárgyaljuk, midőn még nincs előttünk a javaslat és meglehet, hogy nem is lesz meg az üzlet. Csak azt kívánom megjegyezni, hogy ha a déli vasút megvétetik, abban ugyan nekünk érdekünk nincs, de igenis lehet nagy érdeke az osztrákoknak. És ha az osztráknak nagy érdekök is az, hogy déli hálózatukat megvegyék, és hogy ebben őket mi is elősegítsük azáltal, hogy megvegyük e hálózat azon részét, mely a mi területünkön fekszik, ez ellen, ha az üzlet egyébként jó, semmi kifogásom nem volna; de egyet azután ezen kedvezményért, melyet az osztráknak méltóztatnak adni, már csakugyan megkívánnék. Megkívánnám t. i., hogy azon csekély búzakivitelekre tekintettel, a melyek innen jövőre is történni fognak Svájcz felé, méltóztassék majd akkor, ha ez szóban forog, szíves figyelmüket arra fordítani, hogy iparkodjanak az osztrák pályákon keresztül a mi szállításunk számára a külföldre Svájcz felé kedvező tarifákat elérni. (Helyeslés a baloldalon.) Ezzel kapcsolatosan azonban egy másik kérdés is hozatott fel, a mely a magyar exportra nézve nagy fontosságú leend akkor, ha majd ilyen búza- és terménykivitel egyáltalán lesz nálunk, mert a dolgok természetes folyása szerint valami nagy nem lenne az soha, de egy darab ideig valami mégis csak lenne. Méltóztassék figyelembe venni, hogy az alföldi és bánáti búzát, tehát Magyarország legnagyobb termelő vidékeinek gahnáját — ma Budapesten át vagyunk kénytelenek szállítani Svájczba és bárhová. Ha az a vasút, mely Báttaszék és a bácskai vasutak közt nincs meg, és ha ott a dunai híd kiépülne, akkor azon terményeknek direkt útja lenne a külföldre akár Stájerország, akár Tirol felé, a hol mindig fogyasztanak tőlünk, akár Svájcz felé is. Ez tehát vitális érdek az Alföldre és a Bánátra, a legnagyobb búzatermelő vidékekre nézve, melyek leginkább vannak sújtva, — ez volna a természetes összeköttetés, míg a budapesti irány egészen visszás. Azok, a miket a malomiparról, a borról, a direkt összeköttetésről mondtam, esetleg iparunkat és némely körülmények közt keresdedőinket sértik. Ez az, a mire vissza akarok térni és csak azért hoztam fel, hogy illusztráljam azon állításomat, hogy közgazdaságunkat földmívelési prizmán át kell megítélni, hogy ez az, a mire súlyt kell fektetnünk, iparunk és kereskedelmünk egyéb ágainak ehhez kell idomulni. így érhető el az, a mire törekszünk, hogy együttesen haladjunk és ne egymás ellen harczoljunk. (Élénk helyeslés a baloldalon.) Ez az, a mit éu várok, a magyar ipartól és kereskedelemtől. Korántsem állítom, hogy a magyar kereskedés ez ellen vétene, de vannak mozzanatok, a mikor vét, és azt kívánom a kormánytól, hogy akkor oly irányba terelje, a mely a földmívelésnek nincs kárára. (Helyeslés a baloldalon.) E kérdések után áttérek egy másik fontos kérdésre: a hitel kérdésére (Halljuk!) E téren azt kell tapasztalnunk, hogy mindekkoráig írott malaszt maradt az a pium desiderium, a melyet az igen t. miniszterelnök úr több ízben kifejezett, hogy takarékpénztáraink ügye rendeztessék, hogy hitelforrásaink a nagy közönség számára a vidéken előnyösebbek legyenek, jobban szolgálják annak érdekeit, tehát a takarékpénztárakat is olykép kívánná átalakítani hogy jobban megfeleljenek a kor igényeinek, s azokat az egészen apró takarékpénztárakat, a melyek túldrága hitelt nyújtanak, más irányba akarja terelni. E részben máig semmi eredményt nem tapasztalunk, ez is csak írott malaszt maradt. (Úgy van! balfelöl) Egy másik ügy, a melyben a miniszterelnök úr nemcsak szóval, hanem tettekkel is bizonyította, hogy mennyire kívánatosnak tartja annak előmozdítását,a hitelszövetkezetek ügye. (Halljuk!) E téren, azt hiszem, kevés támaszszal el lehetne érni azt, a mi elérhető. Ha a hiteiszövetkezeti törvény elkészülhetne, ez határozottan előmozdítaná a hitelszövetkezetek ügyét. Én tehát ezt sürgetem és kérem. Megjegyzem azonban, hogy a hitelszövetkezeti törvény egymagában nem elégséges arra, hogy a hitel olyan áron szereztessék meg a népnek, a mely ár kedvezőnek lenne mondható. Ma a hitel még mindig drága, e részben oly intézkedések volnának első sorban szükségesek, melyek az osztrák-magyar banktól és azon irányzattól függenek, melyet az követ. Ezen irányzat pedig nem egészsége?!. Eddig ugyanis az osztrák-magyar bank, mint Magyarország főbankja és pénzforrása, mindig abból a szempontból indult ki, hogy a kereskedőket segíti hitellel, az ipari, rövid lejáratú üzletekkel foglalkozóktól fogad el rövid lejáratú váltókat, de azzal, hogy a mezőgazdasági hitelt másként előmozdítsa, mindig adós marad. ígéri, hogy az ország egyik-másik birtokosának hitelt nyújt s a mint hallom, egyes esetekben nyújt is. Ez azonban korántsem elégséges. Én azt kívánnám, hogy az osztrák-magyar bank a hitelszövetkezeti ügyet karolná fel; mert csak ezzel a hitelszövetkezeti szervezettel lehet eljutni oda, a hol hitelre a legnagyobb szükség van, a nép közé. (Helyeslés! balfelöl.)
