Képviselőházi napló, 1892. XIX. kötet • 1894. május 22–julius 4.

Ülésnapok - 1892-347

58 Ü47. országos ülés 1894. Már az általános vita folyamán utaltam arra, t. ház, hogy 50.000 lakosig abban, hogy csak egy anyakönyvvezetői hely van, előny rejlik úgy az anyakönyvvezetőségre, mint a közönségre nézve. Az tehát, hogy Csongrádmegyében ez idő szerint 36 anyakönyv vezetői hely van, jövőre pedig csak 15 lesz, jelentékeny haladást, a mostani helyzetnek tetemes javítását jelenti. A mi azon módosítást illeti, a mely abból indái ki, hogy ne a miinszter bizassék meg az anyakönyvi kerületek alakításával, hanem a törvényhatóságok : kénytelen vagyok kérni a t. házat, hogy ezt is mellőzni méltóztassék, és pedig azért, mert az anyakönyvvezetés állami feladat levén, s megkívánván azt, hogy az egész országban egységes elvek alapján szerveztessék, czélszerüségi okokból nem tartanám kívánatosnak, hogy az egyes törvényhatóságok bízassanak meg az anyakönyvi kerületek alakításával. Azt mondja a t. képviselő úr, hogy nem akarja ezt a nagy felhatalmazást megadni a miniszternek. Bátorkodom megjegyezni, t. ház, hogy ez igen kis mérvű felhatalmazás, mert a tárgyi, objektív okok a miniszter elhatározása elé oly szűk korlátokat szabnak, hogy ez a felhatalmazás, melyet itt a képviselőház a miniszternek megad, valóban a lehető minimális mértéke a felhatalmazásnak. Ezen okoknál fogva kérem a két módosítás mellőzését és a szakasz változatlan fentartását. (Élénk helyeslés jobb felől.) Elnök: Kíván még valaki szólani, t. ház? Herman Ottó képviselő úr kíván szólani. Herman Ottó : T. ház! A ki figyelemmel kíséri azt az eszmemenetet, melyet Madarász I Imre képviselőtársam és részben Babó Emil képviselőtársam is kifejtett e házban, annak el kell ismernie, hogy bizonyos aggodalmak nemcsak e képviselőtársaimnál, hanem az egész társadalomban is megvannak, és abban nyerik legpregránsabban kifejezésöket, hogy általános az aggódás az iránt, hogy a nép az anyakönyvvezetők el- | helyezése következtében nagy zaklatásnak lesz kitéve, a mennyiben minden bejegyzés alkalmával el kell hagynia munkáját, otthonát. A ki pedig tudja, hogy Magyarországon mit tesz az, : egy központba menni és a legkisebb dolgot helyesen elvégezni, az tudja egyszersmind azt is, hogy az mindjárt egy egész napnak az elvesztésével jár, értem: a legjobb eseiben. (Igás! Úgy van! a szélső baloldalon.) Ez a baj tehát fennáll, és ha annak tuhvjdonképeni gyökeiét veszi az ember szemügyre, be kell, hogy vallja, hogy itt is a rendszerben van a hiba, abban a rendszer- j ben, a melyben nemcsak az anyakönyvvezetés, hanem sokszorosan és nagy mértékben az egész adminisztráczió is szenved. Én, t. ház, néhány évvel ezelőtt meglátomájus 2ó-én, pénteken. gattam arktikus tájakat, északi Norvégiát, a hol mindazok a bajok, a rossz út, a helységeknek egymástól való óriási távolsága még sokkal nagyobb mértékben vannak meg, mint Magyarország legrosszabb vidékein is; az pedig általánosan el van ismerve, hogy ott mégis az adminisztráczió, az anyakönyvvezetés, a népoktatás tekintetében valóságos minta-állapotok vannak egyszerűen azért, mert megfordítják azt az elvet, a melyet a mi magyar adminisztrácziónk, s látom, most az anyakönyvvezetés is átkölcsönzött a Bach-korszaktól, egyálralában az elnyomatás korszakától, melynek legfőbb elve az, hogy az adófizető és á'tfilábau ügyes-bajos nép köteles felkeresni a főnök urat, vagyis egy igen régi bölcs példabeszéddel szólva, azt kívánja, hogy a hegy menjen Mahomedhez. Én, t. ház, azt találom, hogy a tisztviselő arra való, hogy a népet a zaklatástól megkímélje és ő legyen az a Mahomed, a ki elmenjen a hegyhez; én nem találok abban semmiféle nehézséget, hogy az anyakönyvvezető a kerületében, ha az több községből áll, maga szolgálja ki a községeket, úgy, hogy kiszállva, az időközben felmerült anyakönyvvezetési eseteket elintézi és eligazítja, és ekkor ez a dolog egész egyszerűen fog menni, mert annak nincs semmiféle fontossága, bogy a ma született gyermek ma vezettessék az anyakönyvbe, hogy ép abban a perczben történjék; az sem okvetlenül szükséges, hogy az anyakönyvvezetés a halálozási eseteknél röfftön következzék be, mert hogy Norvégiáról beszéljek, ott például a halálozási eseteket, a kereszteléseket egy pap anyakönyveli, a ki elkezdi a Lofo-fokon s végzi Vardőben, a ki így egyazon helyre egy félesztendő alatt jön csak meg. Épen ezért az eltemetett halottakhoz facsöveket alkalmaznak a sírban, azokon keresztül csinálják meg a szertartást, azokon keresztül bocsátják le az anyaföldet a halotthoz, és ekkor hantolják el csak véglegesen; az anyakönyvvezetés pedig tökéletesen rendben van. Én tehát semmi nehézséget nem találok abban, hogy nálunk, a hol még a facsövekhez sem kell folyamodni, a hol pár napról van csak szó, ne a népet parancsoljuk az anyakönyvvezetőhöz, hanem tessék az anyakönyvvezetőt kiküldeni a néphez. Ez az, a mit ez alkalommal felemlíteni szükségesnek tartottam; mert akár az anyakönyvvezetésről, akár az adózásról, vagy akármiről van szó, a közigazgatás egész során esak az akasztja meg a dolgokat mindig, hogy a tisztviselő űl az úgynevezett központban, és várja, hogy a nép, melynek munkájára és dolgára az államnak főképen szüksége vau, minden perczben, minden fontos és minden kiesi dolog miatt hagyja ott a munkáját és keresse fel a központi tisztviselőt, hogy ügyét-baját végezze