Képviselőházi napló, 1892. XIX. kötet • 1894. május 22–julius 4.
Ülésnapok - 1892-345
345. országos ülés 1894. május 22-éa, kedden. • mikor aztán látták azt, hogy voltaképen nem oly naiv már a magyar közvélemény, hogy a nélkülözhetetlen államférfiak legendájában hinne, akkor rendkívüli ügyességgel és furfanggal kiadatott a jelszó: vessünk ebbe az országba egy olyan kérdést, mely összeveszíti egymással a vallásokat, összeveszíti a társadalmát, vallási elemeire bontja az ellenzéki pártokat, és ha majd az egész ország és az egyes pártok saját ügyeikkel lesznek elfoglalva, ha majd egymást marják és egymásra támadnak, akkor annak a híres, az ország jövőjét egyedül biztosító pártnak az erőtlenségétől és teljes kiéltségétől az ország közvéleménye el fog vonatni. Mielőtt Tisza Kálmán képviselő úr a hatalom külsőségeitől megvált volna, ott hagyta örökségül az emlékezetes februári miniszteri rendeletnek konczepczióját és ideáját a kultusz minisztériumban. A t. kultuszminiszter úr belement a csapdába, és sikerűit neki elérni nem a sporadicze itt-ott mutatkozó vallási érzékenység megszüntetését, hanem igenis sikerült neki alaposan felforgatni ezen ország azelőtt igazán példás egyetértését és békéjét. Az ő eljárása több alkalommal tétetett itt kritika tárgyává, a melyekre a minap is igen plauzibilisnek látszó módon azzal védekezett az igen t. kultuszminiszter úr, hogy hiszen ő egészen jóhiszeműleg és jó lélekkel lépett ezen útra, a vallási paczifikáczió ezen útjára, mert egészen illetékes egyházi férfiakat kérdezett meg arra nézve, vajj'on ezen kérdésnek lesz-e hitelvi akadálya, és lesznek-e komolyabb következményei? És csakugyan akadtak egyes főpapok is és nem főpapok, a kik a t. kultuszminiszter urat biztosították arról, hogy nincs itt olyan hitelvi szikla, melybe a t. miniszter úr megbotolhatnék és melyben megbotolva, az ő államférfiúi bölcsesége hajótörést szenvedhetne. A t. kultuszminiszter úr azóta meggyőződhetett arról, hogy nem ezek az urak voltak az ő legjobb barátai, a kik, hogy kellemesek maradjanak, hogy az emberi avariczia, a dicsőség hajhászása szempontjából még jobb poziczióba juthassanak, eltitkolták előtte az igazságot. (Nagy zaj. Felkiáltások jobb felől: Mondja meg a püspököknek,') Elnök: (Csenget.) Csendet kérek t. ház! Vajay István: Én mindenkivel szemben egészen imperterrite és igazságosan gyakorlom a kritikát, mert ezek az urak vagy nem tudták azt, a mit állasakból kifolyólag tudniok kellett volna, vagy pedig ha tudták, p elhallgatták. De a miniszter úrnak ez a védekezése nem állja meg egészen a helyet. Teljesen elfogadnám azt, hogy ő jóhiszeműleg járt ezek felemlítése után, ha senkisem lett volna, ki a miniszter urat figyelmeztette volna az ő lépésének káros és áldatlan következményeire. Azonban történetileg KÜPVH. NAPLÓ 1892 — 97. XIX. KÖTET. bebizonyítható, hogy mielőtt a t. kultuszminiszter úr ismeretes rendeletét kibocsátotta, levélváltás folyt közte és az ország akkori herczegprimása között, a ki határozottan kimondotta, hogy a rendeletnek végrehajtása, úgy, a hogy az konczipiálva és íntenczionálva van, teljes lehetetlenség, mert hitelvi akadályba ütközik, és még jóslatszertíleg figyelmeztette a boldogult herczegprimás az igen t. kultuszminiszter urat arra, hogy beláthatlan vallási bonyodalmaknak hinti el magvát, ha azt a rendeletet oly merev alakban bocsátja ki, a mint azt csakugyan megcselekedte. A t. kultuszminiszter úrnak szerencsétlensége és átka lehetett az, hogy nem a neki az igazságot megmondó igazi jó barátjaira hallgatott, hanem azokra a barátaira, a ,kik kellemesek voltak neki, mert az igazságot elhallgatták. Ennek következménye lett az, hogy a rendeletnek a papság azon része, melynek végre kellett volna azt hajtania, az egyes esetekben nem engedelmeskedhetett, hacsak hitét meg nem akarta volna tagadni, hacsak lelkiismerete ellen nem akart cselekedni. Eleinte renitencziával, rebellisséggel, engedetlenséggel, hazafiatlansággal vádolták a papság azon részét, mely lelkiismerethűségét meg nem tagadtatván, a rendelet végrehajtásának ellenszegült. Itt a képviselőházban egy rendkívül emlékezetes és mindenesetre tanulságos vita keletkezett, melynek éle akkor első sorban a hazafiatlan és rebellis alsó-papság ellen irányúit, azután a mint kezdtek a kérdéssel mind jobban és behatóbban és komolyabban foglalkozni, megbizonyosodtak arról, hogy az az alsó-papság mégsem olyan rebellis, mint a milyennek kikiáltották, mégsem olyan hazafiatlan, mert elvégre minden embernek cselekedeteiben a lelkiismeret sugallata az irányadó. A t. kultuszminiszter úr konstatálta, hogy a papság egy részénél •— értve ez alatt a katholikus papságot — lelkiismeretes kötelesség konfliktusa állott elő, vagyis abba a dilemmába jutottak, hogy vagy kénytelenek vallásuk törvényei szerint előremenni és ekkor egy miniszteri rendeletnek ellenszegülni, vagy pedig lelkiismeretük szavát elnémítva, vallásuk tiszteletét lábbal taposva, engedeloieskednek egy miniszteri rendeletnek. A választás nem lehetett kétséges azokra nézve, a kiknek a hithtíség és vallásuk szabályai mindig parancs. Nem feszélyezhette őket az a felfogás, hogy egy magyar állampolgárnak kötelessége az ország törvényeit respektálni. Ez a felfogás annál kevésbbé feszélyezhette őket, mert nem egy törvénynyel helyezkedtek szembe, hanem csak egy törvénytelen miniszteri rendelettel, mely végrehajtási szankczióval látott el egy oly törvényt, a melylyel ellátni azon törvénytalkotó törvényhozás sem akarta. Multak az évek, az események gyü4
