Képviselőházi napló, 1892. XIX. kötet • 1894. május 22–julius 4.
Ülésnapok - 1892-354
188 554. országos ülés 1894. június 16-án, szombaton* Malijuk!) azt mondván? hogy »párosálva továbbá ez« — t, i. »papirjaink visszavándoilása« — »azzal, hogy Anglia is szükségét látta az indiai ezüstveretés beszüntetésének és az észak-amerikai államokban épen most van folyamatban egy nagy törvényhozási proezesszus, hogy az ezüstvásárlásokat beszüntessék, ezek összevéve idézték elő a diszázsiót, melylyel találkozunk.« Azt gondolom tehát, hogy a t. minisiterelnök úrnak nekem olyan szemrehányást tennie, hogy én homlokegyenest ellenkezőjét állítom annak, a mit a t. miniszterelnök ár koronként mondott, egyáltalán nem lehet. (Igaz! Úgy van! a baloldalon.) Szokva vagyunk hozzá, t. ház, hogy ha ezen házban valami a kormány részéről mondatik, hacsak szó szerint rá nem tudjuk czitálni azokat a mik mondattak, azok mindig kétségbe vonatnak, eltagadtatnak, és ágy tüntettetnek fel, mintha ezen kérdéseket mi magunk ujjainkból szopnók, a helyett, hogy a kormány helyezkednék azon lojális álláspontra, mely nem a szavakhoz, hanem az intencziókhoz, magukhoz az igazságokhoz és nem az elférdítésekhez ragaszkodik. Azért kellett tehát ezeket is idéznem. De, t. ház, legyen szabad itt egy perezre figyelmet kérnem (Halljuk! Halljuk!) arra nézve, hogy miként szokott bennünket a t. miniszterelnök úr ilyen dolgokkal koronkint traktálni. Egy frappáns dologra vagyok ugyanis bátor itt rámutatni, mely frappáns dologgal szemben igazán szeretném tudni, miféle kibúvó ajtót fog a t. miniszterelnök úr keresni és találni, hogy magát igazolja. Ugyanazon beszédében a t. miniszterelnök úr mentegetődzvén azon tanácsokkal szemben, a melyek koronkint felmerültek arra nézve, hogy mikép kellene a diszázsiót megszűntetni, hivatkozott egyebek között a diszkonté-politikára is, mely neki ajánltatott, de melyet ő olyannak nem tartott, hogy annak segítségével a diszázsió megszűntetése érdekében hatályos eljárást lehetne követni. Ug> anakkor ő a többek között a következőket mondotta : »Iparállamokban, a hol a bevételek és kiadások arányiagosan oszlanak meg az év minden szakára, a kamatláb nem szokott oly viszzakatással lenni, mint mezőgazdasági államokban, mint nálunk a kamatláb ez idő szerinti emelése«, — őszszel történt ez a nyilatkozat — »eltekintve attól, hogy ha a kamatlábat emeljük, csak lényeges emelés segítene, és ha íijra leszállítjuk, ismét előáll a visszahatás, mondom, egy gazdasági államban, a hol a gazdák nein az év minden szakára megosztva hagyják jövedelmüket, hanem az őszi pártiért, hat hónap alatt egész évi fáradságuk gyümölcsét akarják megkapni, az az átmeneti k&matemelés nem az idöszerinti jövedelmet, hanem a gazda egész jövedelmét sújtaná hátránynyal.« Tette a miniszterelnök úr ezen nyilatkozatát 1893. szeptember 27-én. Súlyos nyilatkozat, mely, azt gondolom, olyan, hogy ezzel szemben a kamatláb emelése a magyar gazdákra nézve csakugyan attentátum lett volna. És mi történik, t. ház ? Történik, hogy hat-hét napra rá nyomban, gondolom, október 5-én, a kamatláb az osztrák magyar banknál tényleg felemeltetett ^/a-ről 5-re. Ha szeptember 27-én, őszi időszakban, a miniszterelnök úr Magyarországgal, az agrikol országgal szemben a kamatláb felemelését súlyosnak tartja, lehetséges-e, hogy ezzel szemben 6—7 nap múlva a kamatláb tényleg felemeltessék? Valószínűnek tartom, hogy a kamatláb felemelése már akkor is tervben volt, mikor a t. miniszterelnök úr nyilatkozott, de akkor vagy nem volt szabad úgy nyilatkoznia, hogy meneküljön egy hínárból bizonyos ellenvetésekkel szemben, (Úgy van! Úgy van! a haloldalon.) vagy ha a ldmatláb felemelése közgazdasági szempontból indokolt volt, ezt nyíltan be kellett volna vallania. Öthat napi időkülönbség mellett ily homlokegyenest ellentétes nyilatkozatokat tenni anynyit tesz, mint mindig a pillanatnyi konjunktúrák szerint járni el, traktálni a házat minden pillanatban azzal, a mi a helyzetnek megfelel, és nem törődni azzal, a mi a dolog lényege, az igazsággal és a közgazdasági érdekkel. (Zaj jobb felől.Halljuk! Halljuk!) Elnök: Csendet kérek! Horánszky Nándor: Szemünkre hányta a t. miniszterelnök úr azt is, hogy felszólalásaink által az európai péuzpiaczon a bizalmatlanságot szítjuk az ő valuta-politikájával szemben. Tudtommal a valuta-kérdésben az első érdemleges, kritikai természetű felszólalás tegnap történt a házban, és nem emlékszem, hogy e kérdés két év óta e házban egyáltalában szóba került volna. Hát hol szítottuk a bizalmatlanságot? Pedig az ázsió mégis csak megvan, és ez nem a mi bizalmatlanságuknak, hanem az európai pénzpiacz bizalmatlanságának a szüleménye. (Úgy van! bal Úgy van! a baloldalon.) Hogy mi a körülményeket felemlítjük, ez egyenesen arra vonatkozik, hogy a kormány akeziója volt az, mely a diszázsió keletkezését szülte, azon akczió, mely egyes részleteiben nem azon körültekintéssel és öntudatossággal járt el, mely szükséges arra, hogy ily reform kellő átgondoltsággal vezettessék be és valósíttassék meg. Nem akarok hosszadalmas lenni, bár igen sok észrevételem volna, hanem egy súlyos mozzanatról kívánok még nyilatkozni: a ÍB 1 /^ millió reláczió-nyereségről, a melyről első beszédemben szóltam, és a melyet a miniszterelnök úr tegnap oly pertraktáczióban részesített, a melynek értelmét, mint jogász, mint politikus
