Képviselőházi napló, 1892. XIX. kötet • 1894. május 22–julius 4.

Ülésnapok - 1892-353

353. országos ülés 1894. június 15-én, pénteken. 155 Mindnyájau tudjuk, t. ház, hogy ez a magyar közgazdasági viszonyokra oly káros helyzet egy egyszerű miniszteri rendelet folytáu jött létre. Ezt egy másik miniszteri rendelettel nyomban meg lehetett volna ugyan szüntetni, az ezüst szabad kiveretését ismét meg lehetett volna engedni, mi által közgazdasági viszonyaink ismét a rendes kerékvágásba zökkentek volna. Sajnos azonban, hogy nem így történt. Ellenkezőleg, egyszer csak azon vettük észre magunkat, hogy a sajtóban és mindenütt egyebet sem lehetett hallani, mint azt, hogy nekünk valutáinkat minden áron rendezuünk kell. Ismeretségi köröm meglehetős széles irányban kiterjedt, t. ház, és mondhatom, hogy ismerőseim között nagyon sok A kereskedelmi és más gyakorlati téren működő egyén van, de nem emlékszem reá, hogy egyetlen egy is volna, a kinek valami nagy érdeke, vagy óhajtása lett volna az, hogy mi az ezüstértékről az aranyértékre térjünk át. Nem tudom, hogy t. képviselőtársaim ismerősei között megvolt e ezen kívánalom, de azt egész határozottan állíthatom, hogy az enyéim közt nem volt ez meg, és daczára mindezeknek, mégis egyszerre csak az egész világ véleménye azt parancsolta, hogy mi is rendezzük valutáinkat. És mi rendeztük! És mikép rendeztük? — Kimondottuk, hogy a font ezüstnek X

J4S> részét képező eddigi 1 írt helyett jövőben két korona lép, két korona pedig egy kilogramm aranynak 1640-ed része és ezen müvelet által államunk és magánosaink adósságát számtanilag egészen pontosan bebizonyíthatólag legalább is az akkori ezüst értéke szerint 1050 millióval felemeltük, a mostani ezüstérték szerint az állam és magánadósságok növekedését még egy pár százmillióval nagyobbra is lehetne becsülni. így állana eddigi valutarendezésünk. Hogy eddigi lígynevezett valutarendezésünkkel eddig mily károsodásokat szenvedtünk, azt egy bizonyos részben bátor voltam a t. ház előtt feltüntetni, egy részben, mondom, mert szándékosan nem terjeszkedtem ki mindenre, mert ha mindenre kiterjeszkedném, minden kétségen felül szavaim jóhiszeműsége talán a legközelebbi ismerőseim által is kétségbe vonatnék. Nem emlékeztem meg a konverzió károsodásáról, nem az aranykészlet beszerzéséről és nem azon károsodásról, mely onnan származik, hogy az aranyértékét szintén mesterségesen felemeltük és így nemcsak ezüsttartozásainkat tettük elviselhetetlenekké, hanem aranytartozásainkat is! Ha nem restelli a t. ház meghallgatni, hogy az arany értékének felemeléséből miféle károsodásunk származott, erre is mutatok egy példát. (Halljuk ! Halljuk !) Tegyük fel például, hogy a konverzió és a valutarendezés előtt a magyar államvasutak jövedelméből 10 ezer forintnyi állami kamat tartozást akartunk volna kifizetni, föltételezve, hogy egy kocsi deszkának Kovásznától Budapestig 100 frt az ára. Ezen esetben, hogy a tiz ezer forint arany tartozásunkat kifizessük, 119 kocsi deszkát kellett volna felszállítani Kovásznától Budapestig az akkori papírár, vagy a reláczióban megállapított papirérték szerint, de mert aranyértékét is feljebb emeltük, azért ugyanezt a 10.000 forintnyi aranytartozásunkat ha ma akarjuk fizetni, azon esetre már 119 kocsi deszka fölszállítása nem elégséges, mert 124 kocsi deszkát kell, tehát öttel többet, Kovásznáról Budapestre szállítani a magyar államvasutaknak. Szóval az eddigi károsodásaink is a múltban egy oly labirintüst képeznek, hogy nem is vállaíkozhatnám az eddigi károsodásaink elősorolására. Hanem a helyett csak bátor vagyok a t. ház figyelmét azon károsodásokra fordítani, a melyek ez után következnek. (Halljuk ! Halljuk!) Ilyenekért sem kell messze mennünk, hisz itt van az előttünk fekvő törvényjavaslat a függő adósság egy részének beváltásáról, a mely nem czéloz egyebet, mint hogy azon 312 millió közös függő adósságot képező államjegyből, a'melyek eddig nekünk a nyomdaköltségen kívül egyáltalában semmi költséget nem okoztak, 200 milliót, később az egészet, azaz 312 milliót beváltsuk. Ha mi ezen államjegyeket beváltottuk, világos, hogy azokat nekünk nagy áldozatok árán beszerzett pénzzel kell helyettesítenünk, a mely tény szintén a két államnak nem kevesebb, mint 12—15 millió évi terhét fogja okozni. Ha valamely nemzeti, vagy más kulturális érdekre kérnénk annyi áldozatot, azt bizonyosan nem adnák meg. De hiábavaló minden, mert ez már más érdek. Nem tudom ugyan, hogy ez kinek az érdeke, csak annyit tudok, a mint látszik, erre van pénz. Ugyanezen törvényjavaslatból, a t. képviselőház arról is meggyőződhetik, hogy nemcsak ez ezen törvényjavaslatnak czélja, hanem egyszersmind czélja ezen törvényjavaslatnak még az is, hogy mi az osztrák nemzeti bank részvénytársaságtól az ezüstöt jó drága áron, vagyis lehető magas áron megvásároljuk, illetőleg minden 100 darab ezüst forintos helyett adjunk mi nekik 84 arany frtot. Ha mi akarnók 84 arany forint tartozásunkat ilyen 100 egy forintossal kifizetni, azon esetre minden kétségen kivtíl a mi hitelezőink a szemünk közé nevetnének; mert tőlünk 84 arany forint tartozásunknak kifizetésére hitelezőink nem kevesebb, mint 136—137 ilyen 1 frtost kívánnának. De sőt ha a koronában való fizetés egyszer bekövetkezett, az az ténynyé vált, azon esetre, még ha papírban felvett kölcsöneink bői akarnánk 20*