Képviselőházi napló, 1892. XVIII. kötet • 1894. április 13–május 21.

Ülésnapok - 1892-326

326. országos ülés 1894. április 16-án, hétfőn. 67 Szilágyi Dezső igazságügyminiszter: Ha volt valaha alaptalan igény, ez bizonyára az. (Derültség.) Most legyen szabad reflektálnom azokra, a miket t. képviselőtársam mondott. Három csoportra osztotta megjegyzéseit. Az első általános megjegyzése a házasság felbontási okaira nézve, — különösen a hűtlen elhagyást emelte ki, — hogy azokkal visszaélés ne történjék, hogy va laki el ne kövesse azokat azért, hogy a házasság felbontását ez által előidézze, és egy gyógyszert ajánlott, azt gondolom, három, vagy két évet, — numerus certus pro incerto, ez nem lényeges, — és csak azután történhessék meg az újra házasodás, tehát a felbontás után kéthárom évig az illető ne házasodhassák, mindig a vétkesnek nyilvánított felet értve. Megvallom, az egész érvelés menetét úgy fogtam fel, hogy az tulaj donképen csak a hűtlen elhagyásra vonatkozik. Én, t. ház, sem az elválás okainak, sem az okok helyességének, vagy helytelenségének fejtegetésébe most nem bocsátkozom, hanem igen szívesen beleegyezem abba, hogy az erre vonatkozó szakaszok holnapra halasztassanak részletes tárgyalás szempontjából, és kérem a t. házat, méltóztassék ebbe belenyugodni. Részemről helyesnek tartom azt, ha mindenkinek mód nyujtatik arra, hogy meggyőződjék; de azt az eredményt, a melyet t. képviselőtársam elérni akar, hogy t. i. valaki felbontási okot el ne kövessen abból a czélból, hogy a házasság felbontassák, ha neki kisebb baj annak elkövetése és az azzal járó következmény, mint a házasságban való megmaradás: ezt meggátolni nem lehet még azon a módon sem, a mint azt t. képvisalőtársam indítványba hozta, illetőleg jelezte. De fontoljuk ezt meg, mert, megvallom, én azt is tapasztaltam a tárgyalás folyamán, hogy felesleges nehézségeket még a javaslat ellenzői sem csináltak, és megvallom őszintén, hogy ennek az néhány órának ezen kérdéstől való elvonásában, ha kétségkívül engedményt is látok a többség részéről, de olyat, a melyet par pulitesse is megtehetünk, ésj a melyet épen az udvariasság szempontjából és azon lojális viselet viszonzása szempontjából, melyet tanúsítottak, én magam is javaslok. (Helyeslés.) Már most legyen szabad t. képviselőtársam második indokára áttérnem. (Halljuk! Halljuk !) Ez az indok azt mondja: igen helyes az a kijelentés, melyet magam is többször tettem, hogy ezt a törvényjavaslatot úgy akartuk megalkotni, — s azt gondolom, hogy úgy is vau, — hogy ezen törvényjavaslat által alkotott intézmény alatt élhet mindenki lelkiismeretének legkisebb sérelme nélkül. Két hiányt hozott fel ebben a részben t. képviselőtársam, mert gondolom, hogy mind a kettő erre vonatkozott. Az egyikre mindjárt megmondhatom, hogy csalódott, sőt azt hiszem, hogy ő maga is át fogja látói, hogy csalódott. Ez pedig az, a mit a holttá nyilvánítottnak fenmaradt házastársára nézve felhozott, a ki a holttányilvánítás alapján jóhiszeműleg új házasságot kötött. A t. képviselőtársam szerint a lelkiismereti meghasonlás ott állana elő és azon a ponton, hogy jóhiszeműleg az illető új házasságra lépett, és ennélfogva a jóhiszemű új házasság-kötésnek jogi következménye a törvényjavaslat szerint az, hogy a régi házasság megszűnik, akár igaz a vélelem, a mi a holttányilvánitásban vau, akár később kiderül, hogy téves. Ez eddig így van; de az a lelkiismereti konfliktus, a mi előállhat akkor, a mint t. képviselőtársam mondja, hogy ha megjelenik a holttá nyilvánított, és már most az, a ki új házasságra lépett, választani kénytelen vagy a között, hogy abban a házasságban, a mely törvény szerint az ő házassága, megmarad, holott lelkiismerete szerint ő annak a holttá nyilvánított, de most már előkerült egyénnek a házastársa, vagy pedigmesterséges módot kell keresnie ennek az új házasságnak felbontására, és a felbontás által szabadulnia, önönvétkessége alapján szabadulnia ebből a lelkiismereti összeütközésből. Hát nincsen így, t. képviselőtársam. Mi ezen egyszerű jogi konstrukcziótól eltávoztunk, mi erről lemondtunk épen azért, hogy ilyen lelkiismereti konfliktusok esetén, melyek szerfelett ritkák, sőt merem mondani, hogy nagy részt a képzelet körébe tartoznak, de lehetségesek, mert ritkán esik az meg, hogy holttá nyilváníttatik valaki, és a hitvestársa házasságra lép, és ő még előkerül; még ritkábban történik az, hogy az illető előkerül és mutatja magát, — lehet rá eset, elismerem, •— de mondom, ezen lelkiismereti konfliktusok esetén a törvényjavaslat megadja ennek a módját is. (Halljuk! Halljuk!) Méltóztassék a törvényjavaslat 54. szakaszának f) pontját elolvasni. Ebben az f) pontban el van mondva, hogy ha a holttá nyilvánított egyénnek hátramaradt házastársa jóhiszeműleg új házasságot köt, ennélfogva az az áj házasság érvényes, de ha a holttá nyilvánított visszatér, akkor ez az új házasság megtámadható. Mily alapon? Tévedés alapján. Mert a hátramaradt házastárs abban a jóhiszemben, abban a tévedésben kötött házasságot, hogy a holttá nyilvánított férj nem él. Most ez megjelent, az új házasságra lépett tévedett, s e tévedés alapján megtámadhatja az új házasságot. Gondolom, meg van nyugodva a t. képviselő úr. Most következik a harmadik eset. (Halljuk! Halljuk!) Valamint t. képviselőtársam, úgy én is teljesen viszonozni akarom a jóakaratú 9*