Képviselőházi napló, 1892. XVIII. kötet • 1894. április 13–május 21.

Ülésnapok - 1892-335

33ÍS. országos ülés 1894. május 1-én, keűdea. 261 ha valaki örökösödési aktáit meg akarja nézni, nem fogja azokat a maguk természetes helyén találni, hanem hosszas lótás-futás után az árvaszéki levéltárban kell keresnie. Hogy már egyebeket elhagyjak, a hagyatéki eljárásnak legfőbb ' haját és nehézségét képezte azon divatos elméletnek az elejtése, a melyet akként hívunk, hogy: közvetlenség. A mint azt Makfalvay Géza t. barátom is jelezte, a bíró a legtöbb esetben nem látta a felet, a legtöbb esetben nem látta az aktákat előbb, csak akkor, mikor az átadási végzést meg kellett neki hoznia, vagyis a felek összejöttek egy, a bíróságon kivtíl álló személy előtt, és ott kiséreltetett meg az egyezség. Nagyon természetes, hogy különösen azon hagyatékoknál, melyeknek szálai visszanyúllak a törvényátváltoztatási korszakokba, például az osztrák törvénykönyv életbeléptetése előtti, vagy utáni időbe, sokszor nem tudta magát jogai iránt tájékozni a fél, ha nem volt jogász, és azt hitte, hogy jogai vannak, pedig tulajdonképen nem voltak. És nem volt bírói személy, a ki tekintélyével, a ki tudományával őt felvilágosította volna. Ha azt méltóztatik erre válaszolni, hogy dehogy nem volt, ott volt az igazságügyi közeg, a közjegyző, erre nézve az a feleletem, hogy a felek, a mint a múltban nem látták a bírát, és a mint a jövőben nem fogják látni soha, épúgy nem fogják látni a t. igazságügyi közeget sem, mert ezek az urak rendszerint segédeikkel, rendszerint nem jogászokkal tárgyaltatják le a, hagyatékokat, a feleket nem világosítja fel senki, azok ott képzelt jogaik érvényesítése czéljából összehadarnak mindent, a tárgyalás után megnyugvás nélkül mennek eb és nem fognak kiegyezni, mert nem lesz senki, a ki őket az egyezségre rábírni iparkodjék. Nem lesz senki ezentúl sem, a ki nekik a törvény rendelkezéseit a maguk összességében és igazságában megmagyarázza. De a legnagyobb hibák egyike az volt, hogy az igazságügyi kormányzat nem állított fel elég közeget a bíróságoknál, hogy ágy ezen, valamint más ügyeket is gyorsan elintézzenek. Nagyon sok bíróságnak az eljárását és működési korét ismerem, de egyetlen egy bíróságot sem tudok, a nrely kellő számú segédszemélyzettel volna ellátva. At. igazságügyminiszter úr igazán örvendhet, hogy újabb időben minisztersége alatt órárólórára szaporodik azon bírák száma, kik a közönBég teljes tiszteletét birják, kiknek viselkedése, működése semmiféle kifogásra nem nyújt okot. De egy örökös hiba a t. miniszter úr alatt is mindig megvan, és talán még hosszú idő múlva is meglesz, az, hogy hiányozni fog a díjnok, vagy az írnok, a, ki az ügyeket lemásolja. Ebben a hibában általán véve a magyar közigazgatás, a magyar igazságszolgáltatás nagymértékben szenved, és a legtöbb nyomorúságunknak a közigazgatás és igazságszolgáltatás terén ez az oka. Hiába intézkedik a bíró, hiába van annak jogismerete, ha az ügyek megakadnak a végső stádiumban, vagyis nem lesznek kiadványozva. Ismerek pénzügyi igazgatóságot, a hol a nem sürgetett ügyek, ne adj' Isten, hogy kikerüljenek a pénzügyi igazgatóság kezéből másfél év előtt, s a legtöbb járásbíróságnál rendes eset, hogy 3—4—5—6 hónapig leírás alatt hevernek az ügyek. Szándékom volt, t. ház, ezekre a részletekre, a melyeket felemlítettem, a pendantot is kellő részletességgel megmutatni, de azt hiszem, hogy ez teljesen szükségtelen, a mennyiben a réstletes tárgyalásnál inkább van ennek helye, ha ugyan kedvet fogok magamban érezni arra, és ha módot méltóztatik nekem nyújtani, ha t. i. ez a vállalkozás a siker kilátásával kecsegtet, s ezen törekvésem az első ízben való módosításnál vissza nem ntasítíatik. De mielőtt beszédemet bezárnám, még rá kell térnem két körülményre. (Halljuk! Malijuk!) Az egyik az, a mit Makfalvy Géza t. barátom felemlített, hogy az igazságot kereső közönség újabb teherrel lesz sújtva a közjegyzői díjak felemelése által. Azt már hangsúlyoztam beszédem folyamán, hogy én a közjegyzői intézmény iránt nem nagy szimpathiával viseltetem, és különösen tekintve a hagyatéki eljárást, azt sokkal jobbá, sokkal gyorsabbá és közvetlenebbé tudnám tenni a közjegyzői díjak felével is abban az esetben, ha a tárgyalásokat is a bíróságok hatáskörébe utalnám és mindenik járásbírósághoz ezekből a tárgyalási illetékekből egy aljárásbírót, vagy ha az igazságügyi budgetnél ez a számvetés nem fizetné ki magát, vagyis ha kevesebb jönne be a díjakból, —-a mit nem hiszek, mert tudom, hogy ezek a díjak végtelen nagyok s a közjegyzők rendkívül jól vannak dotálva, — legalább egy aljegyzőt állítanék. így nemcsak a tárgyalás lenne közvetlen, nemcsak a felek lennének sokszor felvilágosítva csalódásaikról, nemcsak a perre utasítottak száma fogna kevesbedni, hanem — a mennyiben annak az aljegyzőnek, vagy albírónak összes idejét nem venné igénybe kizárólag ezen örökösödési ügyek elintézése — imiijkaerejökkel még a járásbíróságot is támogatnák. No de ennek az eszmének érvényesítéséhez semmi reményem sincs, annak további fejtegetése tehát nem lenne más, mint haszontalan időfecsérlés. De most végezetül még egyet az illetékezcsről. (Halljuk!) Ez sem új dolog, mert hiszen az igazságok nem újak a nap alatt. És ezt én itt ebben a teremben már harmadszor említem fel; künn, rossz óráimban, mikor igazságügyi